Közeledik a bemutató. A kedélyek borzolódnak és megnyugszanak, úgy alakul a darab, illetve a produkció, ahogyan általában szokott, izgalommal, és útkereséssel, útra találással.
3-kor gyorsan kocsiba vágtam magam és Pécsig meg sem álltam.

Este Monmartre-i ibolya bemutató, a főszerepekben elszánt és tehetséges fiatalokkal. Éppen akkor értem a színházba, amikor már a sminkben ültek. Gyorsan mindenkit megöleltem, buzdítottam. Öröm volt nézni a ragyogó arcokat, tehetségeket és azt az eltökélt céltudatos igyekezetet, ahogyan győztek ma este. Nagyon szeretem a fiatalokat, fiatal művészeket. Van bennük egy fajta láng, aminek a melegéből, kaphat az, aki ad nekik valamit önmagából. Ezzel próbálkoztam én is. Adni nekik valamit, ami segíthet. Elnéztem őket és magamban sokszor felkiáltottam, – ez az így jó, erről beszéltünk, de jó hogy emlékszel rá, de azt a másik dallamot még egy kicsit gyúrni kell majd. Minden jó gesztusnak, hangnak, és megoldásnak örültem. Nagy élmény volt!!!
Nehezen aludtam el, mert felébresztettek a dallamok. Már összefolynak az éjszakák és a hajnalok. A sétálóutca dübörgő szórakozóhelyéről hazatérőben vannak a sokszor félrészeg, vagy egyészen részeg, esetleg belőtt fiatalok – időseket sosem láttam közöttük – a visszhangos utcában persze pontosan az ablakom alatt érzi valamelyikük fontosnak, hogy mint egy prérifarkas üvölteni kezdjen.
Már nem is tudom, hogy ma van-e még, vagy már holnap. Aztán a prérifarkas egy utolsó velőtrázó üvöltéssel befordul a templom után a sarkon. Zuhanok az álomba.
Prérifarkas ide, vagy oda, jó este volt.

Szolj hozzá Te is!