Hétfő. Célegyenes. Ma, holnap, holnapután, próbák, aztán…..
Minden nap korábban bemegyek a színházba. Ma is így tettem. Átgondolom mi kell ahhoz, hogy megállás nélkül vegyük végig a darabot. Mindenki dolgozik, a szokásos zsongás, a színészek összemondják a szöveget, megnézem, hogy a kellékek helyükön vannak-e, nézem az órámat, mint egy generálhívó kiabálok, hogy pontosan szeretnék indulni, nézzük meg minden a helyén van-e?  Hajni jobbra előttem ül ceruza és szöveg az ölében, Réka kissé balra mögöttem a súgópéldánnyal a kezében, Tamás még kissé balra, közelebb a világítópulthoz. Biztosan igazítani kell még néhány jelen. Én pár napja már elengedtem a saját szövegkönyvemet. Egyben akarom látni, majd Hajni és Tamás jegyzetelnek, aztán a végén, csak azokat a részeket vesszük, ami döccent egy kicsit, s ha lesz elég időnk neki még egyszer az egésznek.

Ha operát rendezek, három nappal a bemutató előtt, sőt olykor már hamarabb, elengedek mindent. Akkor már csak a karmester próbál teljes zenekarral, énekesekkel, mintha előadás lenne. A rendező, pedig ott ül ugyan a nézőtéren, izgul, néha legszívesebben felrohanna a színpadra, de nem teheti, beleszólni már nem tud, mert a karmesterek ezt erősen zokon veszik. Érthető ez, különösen, mert két szereposztással mutatjuk be az operákat.

Most azonban más a helyzet. Egy szereposztás négy színész és egy felvonás, 55-60 perc, élő zene nélkül. Azt hihetnénk, hogy ez egyszerűbb feladat. De nem egyszerűbb. Csak azért, mert a mű rövidebb, mint egy három felvonásos opera, s jóval kevesebb szereplője van mint annak, amit nem sokára próbálni kezdek, nem jelenti, hogy egyszerűbb.

Bizonyos irányok, gesztusok, és mondatok alakulnak még most is. Mégis így egyben látni nagy öröm.

Nagyon izgalmas, felemelő, megindító napok ezek így a bemutató előtt.

Szolj hozzá Te is!