Ma, ahogy mondani szokták „rátettünk egy lapáttal”. Másfél órát csak a „gyerekekkel” dolgoztam. Ha lehet még nagyobb szemeket és füleket láttam, s igyekezetet is hozzá. Egy két csepp veríték is megjelent. Jó néhány éve már, talán húsz is, annak, hogy az egyik koncertem anyagát, – Beethoven, Schubert és Wolf dalokat – Edittel elvittük Kurtág tanár úrhoz. Azt reméltem, hogy egy délelőttön, a műsort elénekeljük neki, ő mond majd pár dolgot és ezzel közelebb jutunk a megoldáshoz. Közelebb is jutottunk, bár a dolog nem volt ilyen egyszerű. Beethovennel kezdtük. Egy rövid dal, Wonne der Wehmut talán két oldal, az egész legfeljebb 2 percnyi zene. Kurtág tanár úr ezzel a dallal másfél órát foglakozott. Nem csak a dallal, hanem velünk is. Ötször, tízszer így és úgy, meg amúgy, aztán újra. És mindig másképpen és lehetőleg mindig jól. Amikor a következő dalba kezdtünk felsóhajtottam, hogy várjunk egy kicsit, mert elfáradtam. Mire a tanár úr: elfáradtál? Igen, de most csináltál is valamit.
Anélkül, hogy Kurtág tanár úr és magam között bármiféle párhuzamot merészkednék húzni, mégis leírom, hogy az esti próbán hasonló érzésem volt, amikor az első csepp verítéket megláttam a homlokokon. Igen, a „gyerekek” most csináltak is valamit. Este még rövid séta, aztán otthon, könyv. Lengyel József noteszeiből. Olvasom, már nem először. Jó lett volna találkozni vele, amire persze a köztünk lévő korkülönbség nem adott lehetőséget. Rengeteg kérdésem lett volna. Mint Máraihoz is, ha tudtam volna, hogy San Diegoban él, amikor ott dolgoztam. Most elképzelem, milyen beszélgetés lenne közöttük, ha valamilyen időgép mondjuk, 1970-be röpíthetné őket, egy budai kávéház teraszára. Mennyire lennének kíméletesek egymáshoz? Hogyan érvelnének? Márai naplóját olvasva néha a mai televíziós vitaműsorok jutnak eszembe, melyek nélkülözik ugyan Márai nagyszerű szellemét, stílusuk is elviselhetetlen sokszor, de egy-egy – a kortársairól fogalmazott – sarkos vélemény Máraitól akár ma is megfelelő téma lehetne.

Aztán persze a szokásos nehézségek. Kiesik a könyv a kezemből. Gyorsan leveszem a szemüvegemet, eloltom az olvasólámpát, s élvezem a zuhanást. Már megszoktam, hogy a talán tőlem száz méterre lévő szórakozóhely zaja, mely egyben az utcán „szórakozók” üvöltését és a kiszűrődő, gyilkos hangerejű zenét(?) ötvözi, megnehezíti ezt a kellemes zuhanást. Próbálok zuhanni tovább. Aztán lassan, mintha vegyülne ebbe a zajba valami zene is. Pedig erre a helyre nem jellemző, hogy ilyesmivel szórakoztatják a közönséget. Próbálom kihámozni zuhanás közben, hogy mi is ez. Talán folytatják a próbát éjszaka is? Az nem lehet – gondolom – az nem is hallatszana idáig, és kipattan a szemem. A zene a fülemben csak megy, pedig éjfél is elmúlt már. Persze, hogy nem a sarki mulatozók zaja ez. Ők már egy órája abbahagyták. Csak én, meg a zene a fejemben. Ahogyan a „gyerekek” énekelték. Foglalkozási ártalom, hogy nem tudok szabadulni attól, amivel órák hosszat foglalkoztam. Aztán nagy nehezen sikerül. Holnap folytatom.

Szolj hozzá Te is!