Nagyon jó próba volt ma a Spiritben. Gyors, termékeny, hangos, eredményes. Sokszor előfordult már velem, hogy a próbák felénél úgy éreztem, nem leszek készen a főpróba hetéig a darabbal. Aztán elmúlt egy-két nap, történt valami, – nem tudom mi – és egyszerre minden összeállt. Így volt ez a Don Giovannival, a Varázsfuvolával, a Köpennyel is. Ez a különös helyzet most itt a Spiritben, főleg, hogy nem fogja zene a kezem, aztán a színház mérete, munka és próbarendszere, módszere, mely helyzeténél fogva természetesen különbözik a „saját” színházam, a Pécsi Nemzeti Színház lehetőségeitől, bizonyos izgalmakkal tarkított, ugyanakkor rendkívül inspiratív. Röpült az idő. Teljesen elfeledkeztünk arról, hogy szünet is jár a művészeknek. Ezt bizony nagyon komolyan veszik a színházak.  Most azonban több, mint három óra után kaptunk észbe.
Gyorsan kiadtam a szünetet. Tíz percig sem tartott és vissza a színpadra. Dívott egy mondás az Operában, még azokban az időkben, amikor jártam oda.  Általában tízkor kezdtük a próbát, majd délben a rendező azt mondta: jó, akkor most egy kiadós szünet és aztán hazamegyünk. Ezt persze soha nem vettük komolyan, de akadt olyan produkció is, aminek nem ártott volna, ha így teszünk.

Még 13 napunk van a bemutatóig. A szám szerencsétlen, de nem vagyok babonás. Elnézem őket, Jánost, Hajnit, Balázst, Lacit, Ottíliát, Tamást, Gábort, s az az érzésem támad, mint amikor a magasugrókat nézem. Lassan indulnak, gyorsítanak, rákanyarodnak az ívre, ami az akadály elé vezet, ott tovább gyorsítanak, nyújtják a lépteiket majd Fosbury stílusában elrugaszkodnak jó magasra, hogy a hátuk és a léc között biztosan legyen 10 centi. Mi most közelítünk a léc felé vezető kanyarhoz. A jövő héten már az íven leszünk.  Most nyújtunk, gyorsítunk, és 18-án ugrunk. Meglesz a 10 centi.

Este a gyönyörű őszben még kiülünk a Katedrális elé. Hallgatom a csendet, az avar csörgését, s ahogy a szokásos, esti vörös a pohárba halkan csordul. Megcsapja orrom fűszeres illata, melegítő, vérpezsdítő aromája. Golyó nekidől a vádlimnak, felemeli fejét. Rám néz és megkérdezi: ugye milyen jó, hogy itt vagyok? Igen, nagyon jó, hogy itt vagy, – mondom, s megvakarom füle tövét, meleg rózsaszínű pocakját. Nyugi van. Csend, illat, bor avarcsörgés és színház.

Jó ez így.

Szolj hozzá Te is!