„Az Úr lelke elhagyta Sault, s egy gonosz lélek zaklatta, az Úr küldte. Szolgái így szóltak Saulhoz: Minden bizonnyal Istennek egy gonosz lelke zaklat. Parancsolja hát meg urunk, s szolgái keresnek neki valakit, aki tud hárfázni. Aztán, ha rád tör Istennek a gonosz lelke, megpendíti a húrokat és jobban leszel…….. S ahányszor csak rátört Saulra az Isten lelke, Dávid fogta a hárfát és játszott. Ilyenkor Saul megnyugodott, jobban lett, és a gonosz lélek odébbállt.”
(Sámuel1, 16, 14-16, 23)

Ugye milyen régen tudjuk már, hogy a zene gyógyszer? A kutatók serény munkájának eredményeként sokadszor jön rá az ember arra, hogy a zenében sokkal több van, mint amennyit érezzük, ha hallgatjuk, vagy tudni vélünk, ha tanuljuk.

Aztán eltelt nagyon sok év és Shakespeare, a Velencei kalmárban is ír erről.
Pap János Hang-ember-hang című könyvét forgatom s lám, a zene gyógyító, feszültségoldó hatásáról ír ő is. Tapasztaltam magam is, hasonlót, amikor az ideges szívverést, palpitációt, szó szerint megszüntette Chopin f- moll zongora versenyének második tétele, vagy R. Strauss Wiegenlied-je.

Egy rövid rész Pap János könyvéből:

„Szkeptikus vagyok a zene mindenek feletti egyetemességét illetően, mégpedig az oly sokszor emlegetett kontextus ezerarcúsága miatt. Ha egyetlen kultúrkörben vizsgálódunk, s ráadásul abban nevelkedtünk fel, hajlamosak vagyunk elhinni, hogy minden kulturális érték, bárki számára hozzáférhető, hogy a zene az a speciális nyelv, amelyet mindenki megért. Napjaink globalizációs eszméi éppen arra biztatnak bennünket, hogy a világ egységes kultúrájú, hiszen ugyanannak a fogyasztói körnek vagyunk tagjai. De ez közel sincs így………. A zenébe, mint minden eredendően emberibe, bele kell születni, bele kell nőni, ebből kell táplálkozni, ezt kell átörökíteni a gyermekeinknek és ehhez kell hozzáadni saját alkotóerőnket. Ráadásul a zene kívülről nem ismerhető meg, vagy ha igen, akkor csupán felszínesen. A zene élmény, a zene, alkotás. Amíg magunk nem zenélünk, és testünket nem járják át a hangok, csupán megfigyelők, utazók és nem résztvevői vagyunk a nagy misztériumnak. A nyelvet folytonosan alkalmazzuk, műveljük, a gondolatainkat naponta újrafogalmazzuk. Vajon összemérhető-e ezzel az aktivitással a zenei gyakorlatunk?
Ne csodálkozzunk, ha már az is elhangzott az emberiség történetében, hogy zene nélkül is lehet élni, (amire Bárdos válasza: lehet, de nem érdemes) azaz a zene csupán az evolúció mellékterméke…….
Adorno egyébként úgy jellemzi a zene iránti közönyösöket:…….azoknál, akik ehhez a típushoz tartoznak, annak idején valamiféle brutálisan fellépő autoritás, súlyos defektusokat okozhatott…..E típus körében, gyakran önmagukat messze túlértékelő, betegesen realista felfogású egyénekkel is találkozhatunk. – Adorno még természetesen nem számolt azokkal az emberekkel, akikről az utóbbi évtizedekben derült ki, hogy agyműködésük élettani sajátossága miatt, nem képesek érzelmek átélésére, így a zene is idegen marad számukra.”

Ajjaj! Elgondolkodtató mondatok!

Szolj hozzá Te is!