Talán hivalkodásnak tűnhet, de én vagyok az egyike azoknak, akik bármikor, bármelyik színházba bemennek jegy nélkül is. Zeneakadémista koromban különleges tapasztalatra tettem szert e téren. Igaz, hogy az Operában, az Erkelben, már az Akadémia első szemeszterének végén, az összes jegyszedő néni – nénik voltak általában, – és nézőtéri felügyelő ismerősként köszöntött, hiszen minden este találkoztunk.
Ja, maga az a zeneakadémista, aki tegnap is itt volt. Álljon ide. Biztosan találunk helyet – mondták még akkor is amikor Scotto, vagy Del Monaco, Bergonzi, vagy Boris Christoff énekelt. Megtanultam azt is – mivel a nyolcvan forintos havi ösztöndíjam nem engedte meg, hogy minden este jegyet vegyek – hogyan lehet belógni olyan színházba is ahol még nem jártam. Talán a színházakban töltött évtizedeknek köszönhető, hogy a színház, általában a színház, mindegy melyik városban, mindegy, hogy zenés, vagy prózai, de otthonommá vált.
Ma estére volt jegyem. Pécs Kamaraszínház, bal, második sor, egyes szék. Edith és Marlene. Zenés játék. Bemutató.
Szárazon és röviden ennyi. Amit kaptam ma este, arról nem tudok szárazon és röviden írni. A darab egy óra ötven perc szünet nélkül. Egy óra ötven perc varázslat, ámulat, nevetés és könny, zene, ének, megrendítő, letaglózó és röptető kábítószer, melytől beteg sosem leszel, de függő bizonyosan. Szívem szerint a taps után azonnal szerettem volna újra megnézni. Három, hölgy, lány, nő, csaj, démon, boszorkány, asszony, angyal, mindben ott van valami szakrális „nősténység”, abból a fajtából, amely térdre kényszerít, s ha gyötör is élvezed. Ami felébreszt benned, valamilyen érthetetlen és édes mazochizmust, ami sosem volt benned, mégis kívánod, hogy megint…!
A közönséges, és szürke veréb énekelni kezd s egyszerre csak az angyalt látod. A sugárzó tekintetet, az elképesztő szenvedélyt és tüzet. Ahogyan Michelangelo lerajzolt a kocsmában egy piszkos, félrészeg koldust, akin mindenki nevetett. Aztán csak egy glóriát rajzolt a feje fölé, s a koldus szentté változott. Majd jön a karcsú, könnyed, elegáns, szőke, gazdag, arisztokrata szépség, a lehengerlő muzikalitásával, gyönyörű hangjával, akiről sem a szemed, sem a füled levenni nem tudod. Minden mozdulatában, gesztusában, ott a komoly, kihívó és szinte veszélyes báj, és nőiség. Elkezdenek énekelni. Egyik ámulatból zuhanok a másikba. Megtanulták, hogyan lesznek saját hangjukon Edith és Marlene, hogyan énekel az egyik, azon a mellhangon, alsó regiszteren, vagy torkos hangon végig, amitől olykor – az igazi Edit – egy kicsit hamis volt, s hogyan lesz Marlene meleg simogató hangja egyszerre élesebb, s időnkét érdesebb is, és hogyan köríti mindezt decens, finom, vonzó nőiességgel, erotikával.
És ott van még Momone, aki nem énekel, „csak” van. Minden pillanatban van. A csak köré öt idézőjelet kellett volna tennem. Mert ez a „csak” rengeteg. Tenyeres-talpas mozdulataival és gesztusaival, ha lehet még közönségesebb, mint a veréb, amikor még szürke, s aztán fényévnyire ettől, lesz ápolónő, azzal a rövidke, de megrendítő monológgal, amit távozása előtt mond.
Az egyetlen férfi, aki nem is egyetlen, hanem öt, ő a bártulajdonos, impresszárió, boksz-világbajnok, nyomozó és konferanszié. És mind az öt igazi. Barbár és egyszerű, vicces és magabiztos. És főleg szerencsés.
Csak ülök ott a bal második sor egyes székén és néha párás lesz a szemüvegem. Megtörlöm, majd hangosan bravót ordítok, és pirosra tapsolom a tenyeremet. A jelenetek egymásba karolnak, tökéletesen gurul az előadás, sehol egy zökkenő, sehol egy túlnyújtott, vagy túl rövid szünet, minden a helyén van. Az exit előtti percek, nem engednek levegőt venni. A záró, temetői jelenet, közönséges, szinte ordenáré szavai, is édessé válnak egy ilyen 110 perc után!
Ja, és hogy miért szerencsés a bártulajdonos, impresszárió, boksz-világbajnok, nyomozó és konferanszié? Mert három ilyen lehengerlő boszorkánnyal állhat egy színpadon.

Milyen jó, hogy ebbe a színházba sosem kell belógnom. Mehetek szabadon, bármikor!

Szolj hozzá Te is!