Itt van a nyakunkon, jön, közeledik. Egy bő hét még, próbák szombaton és vasárnap is. Egyben végig…….így lenne jó, de meg-megállunk. Jelmezek, kellékek, zenék. Kicsit úgy érzem magam, mint – gondolom – Risztov Éva érezhette magát, az olimpiai arany előtt a célba csapáskor, amikor érezte, hogy a nyakán úszik az ellenfele. Megnyugtató különbség, hogy nekünk nincsen ellenfelünk. Kivéve azokat a gondokat, melyek hajnali fél öt körül ébresztenek, s bár tudom, hogy hiába rágom magam, megoldani nem tudom őket fél hétig – legfeljebb elzavarni – mégsem szabadulok tőlük. Ezek persze az én privát gondjaim. Néha elhagyják saját felségterületüket, és átugranak a színház, a sürgető idő, megoldandó kérdéseiről, például a teraszom állapotára, melyen bizonyosan sokat fog rontani az előttünk álló tél, meg hogy mit tehetnék ez ellen, s ha semmit, vajon mennyibe fog kerülni, hogy tavasszal felújíttassam. Aztán, el ne felejtsem berakni a kocsimba a téli gumikat, hogy Pécsett, amíg próbálok majd, a szervízben kicseréljék. El kellene készítenem végre a megszáradt fűszernövényeimből a keveréket, és egy 27-es csillagkulcsra is szert kellene tennem, hogy kapu dőlésszögén emelni tudjak, mivel minden nyitáskor leér az alja. Jön a tél, nem akarok a kocsiból ki-be ugrálni minden nyitáskor és záráskor. De hol veszek én egy darab 27-es csillagkulcsot? És mikor? Egész készlet nem kell. Meddig is kell befizetnem az áfát? El ne felejtsem a NAV-ra feltölteni a számlámat. Hány nap is a határidő a kiállítástól számítva? Azt hiszem öt. Akkor még időben vagyok. Ha most – negyed hat – felkelnék és lemennék reggelizni, utána sok sorban álló e-malit küldhetnék el, többek között a Zeneakadémiára arról, hogy hány órát tanítottam szeptemberben. És jaj….be is kellene mennem hozzájuk, hogy aláírjam a szerződésemet. És a különböző „otpdirekt” utalásokat is intéznem kellene. Fél hat. Felkelek, zuhanyozok, borotválkozom, felöltözöm. Közben hallom, hogy Golyó megrázza magát lent. Mire leérek, az ajtóban áll és nagy barna szemével azt mondja, na nyisd már, pisilnem kell. Miközben nyitom az ajtót, eléneklem neki, hogy: ne nézzen úgy a gyönyörű szemével. Megfőzöm a teát, elkészítem a reggelit a gyönyörű szeműnek is. Elkezdem intézni mindazt, ami innen az asztalom mellől intézhető. A határidők nem jártak le, de inkább előbb, mert félek, hogy elfelejtem. Hát….igen. Szóval így indul a nap.

Sokan vagytok így? Van ez ellen módszer, gyógyszer, csodaszer, elixír? Vagy örökre ilyen hülye maradok?

Szolj hozzá Te is!