Velencéből északra egészen a hegyekig szinte végig lakott területen csak lassan lehet autózni. Vígasztal kissé, az út két oldalán sok kilométeren keresztül sorakozó kúriák, paloták látványa. Egyszerre, magas falként emelkednek a hegyek. Innen az út káprázatos. Viaduktok, alagutak, tavak, folyók. Némelyik kiszáradt ugyan, csak kavicsos alja látszik. Cortina d’Ampezzo, kis pihenő, kávé, croissant, és tovább.

Dobbiaco, Hotel Kirchenwiert. Itt már erősen „osztrákos” minden, a viselet, a házak, az emberek. Olaszul, németül is folyékonyan beszélnek. Séta a lago di Dobbiaco partján. Mintha egy másik világ lenne. Itt forgatták az Alpesi őrjárat sorozatát, Mario Girottival, alias Terence Hillel. San Candido 6 kilométerre.

Átmegyünk Tito üzletébe, produzione artigianale, sonkák, sajtok, gombák, szalámik, olajok, tészták, fűszerek, lekvárok, és micsoda illat! A salátára ajánlott limeoliva olaj……ah….jaj. A főnök már ismer, hiszen sokszor vásároltam nála. Kedves szószátyár olasz. Ha éppen nincs vásárló az üzletében, kiáll az ajtóba szivarral a szájában, s nézi a sétáló utca forgalmát. Szemben a boltjával, leülünk egy Hugó koktélra, kissé fáradtan nézzük az embereket, és emésztjük Velencét. Bár nem könnyen emészthető, hiszen ennyi adományt nem könnyű megemészteni, de sikerült, máris éhes vagyok, szívesen visszamennék holnap. Este a szállodában vacsora, üldögélés a teraszon. A rövid nyaralás utolsó napja, estéje. Holnap át Ausztriába, és Lienzen keresztül újabb 700 kilométer után rövid megállással a Wörthersee pihenőnél, otthon leszünk.

Jók ezek a fárasztó-pihentető rövid utazások. Nem is nyaralás ez. Számomra a nyaralás, inkább tóparti ejtőzés, evezés, fürdés, napozás, esti vendégség, hosszú alvás – már amennyire képes vagyok hosszan aludni – s úrrá lenni állandó „valamit csinálni akarásomon”. Már most – e néhány nap után – előre élvezem, hogy otthon megint fejest ugorhatok Massenet Manonjába, Thomas Mann Mario és a varázslójába, a Varázsfuvolába, s készülhetek augusztusi kurzusomra is. Ilyenkor behunyom a szemem, hallgatom a zenét, vagy olvasom – azt persze nem behunyt szemmel – Thomas Mannt, s mint egy film, úgy pereg előttem a történet. Leírom, amit láttam, igazítok, javítok rajta, megint olvasok és hallgatok, másnap megnézem mit is írtam, – te jó ég, ezt a sok marhaságot ki írta? gondolom – s úgy döntök, egy részét meghagyom, de egy része badarság, hiszen, az előző jelenetben, arról volt szó, hogy….és abból nem következhet ez, vagy ha következhet, akkor sem így. A kertet persze meglocsolom. Ilyenkor megcsap a levendula illata. Megkóstolom a fekete ribizlit. Megérett. Most úgy tudom szüretelni, hogy a bogyók sértetlenül kerüljenek a kosárba. Talán lekvárt is csinálok belőle. Magamban megköszönöm, hogy elmehettem pár napra csavarogni Velencébe, meglátogathattam a Dolomitokat, az Alpokat, elfáradhattam a vég nélküli gyaloglásokban, kiváló olasz ételeket ehettem, jó bort ihattam, találkozhattam Monteverdivel Tizianoval, Donatelloval, s az összes mesterrel, akik azzá, olyanná tették Velencét, amilyen, ami még most napjainkban elkápráztat, s hogy megadatott nekem a luxus, hogy láthassam. Megköszönöm mindezt.

Szolj hozzá Te is!