Zeneakadémia. Órabeosztás. Autópálya. Pécs. Hamupipőke próba. Tömören ennyi. Kicsit bővebben, az adminisztráció és az autópálya után végre valami izgalmas. Próba az N. Szabó Sándor teremben. Jók, tehetségesek, szorgalmasak. Ott ülök, mint a tagozat vezetője, élvezem a próbát, a hangulatot. Szinte leállás nélkül megy végig a darab. Hallgatom az énekeseket, s megpróbálom elfelejteni azt, hogyan énekelném én azt a dallamot, ritmust. Talán ez a legszomorúbb szakmai ártalom. Nem tudom már, hogyan lehet énekeseket önfeledten hallgatni. Még akkor is így van s számtalanszor megesett ez, amikor hibátlan éneklés, kiváló zeneiség párosul az előadóban. Önfeledten, és tökéletesen átadni magam nem vagyok képes. A legnagyszerűbb előadás közben sem tudom kikapcsolni azt a kis gonosz manócskát, aki belül azt kérdezi, – hogy lehetséges ezt ilyen jól megoldani, technikai és zenei téren is. Hogyan képes még emellett érzéseket, figurákat kiénekelni magából és belénk énekelni ennyire meggyőzően. A megoldás mechanizmusát próbálom megérteni ahelyett, hogy átadnám magam. Lehet, hogy némi irigység is vegyül ebbe olykor, ha világos, hogy akit hallok könnyedén és hibátlanul old meg olyan problémákat, melyekkel én sokat bajlódtam? Az is előfordul, hogy szinte felkiáltok – hé….nem hallod, hogy hamis? Más hangot énekelsz! Nem érzed, hogy az a dallam nem oda törekszik? Nem ott van a hangsúly, vagy ne bökd ki azt a hangot, mert ellene van a prozódiának! Segítség!!! Mondja meg valaki, hogyan kellene visszaszereznem azt a gyermekkori képességet, amikor rácsodálkoztam arra, hogy Lily Pons hogyan énekli az Árnyéktáncot Meyerbeer Dinorahjából, vagy Mario del Monaco hangnagybirtokos Radamesként – mai füllel hallgatva kissé önkényesen, és szinte cirkuszi mutatványként – milyen hosszan tartotta a hangot, amikor Ramfisznak megadta magát. Akkor, tátott szájjal hallgattam őket, s boldogan tekertem vissza a magnót, amikor a szomszéd néni a kertjéből átkiabált, – Déneske azt tedd vissza azt a….na tudod…. a „Zsermontot” Persze nyitott ablak mellett ordíttattam a magnót, ő meg – nekem köszönhetően – kertjének kapálása közben élvezte a Traviata második felvonását. Ez a kérés Robert Merill szenzációs előadására vonatkozott. Egyszerű és kedves öregasszony volt, akinek a szobájában öreg zongora állt. Azon kellett volna nekem gyakorolni. Persze kölyökkoromban nem volt különösebb kedvem a gyakorláshoz. Most egy kicsit elgondolkodom azon, hogy ő szívesen hallgatta meg újra Germont áriáját.

Csak a vokális zenével vagyok így. Szerencsére, minden más zenében – a teljes hangszeres zeneirodalomra vonatkozóan – feltétel nélküli az odaadás és átadás részemről. Egyetlen haszna van annak, hogy nem tanultam meg zongorázni. Ha igazán jól megtanultam volna, biztosan így lennék a zongorára írt irodalommal is. Ehelyett, szinte vallásos áhítattal hallgatom és figyelem, amikor igazán kiválóan játszik valaki. Egy szó, mint száz, ha tudja valaki a receptet, ami visszaadja vokális zene önfeledt élvezetének örömét, kérem írja meg nekem.

Szolj hozzá Te is!