Tegnap a zenéről, éneklésről, s – talán alig érezhető vágyakozással – a zongoráról írtam, s arról, hogy nem gyakoroltam, s így nem is jutottam el addig, hogy képes legyek örülni a saját játékomnak. A zongorára írt zeneirodalom és a zongoristák iránt érzett végtelen szeretet íratta velem ezeket a sorokat.

„Ha elgondolkodom a zongoristák hosszú során, akikkel összehozott
a pálya, és visszaemlékszem a velük való munkára,
örömmel állapíthatom meg, hogy mindegyiküktől ajándékot
kaptam. A felemelő muzsikálás örömét és ajándékát. A zongora
és a zongorairodalom iránti vonzódásom, kölyökkorom és
az első zongoraleckék óta elkísért. Tizenkilenc évesen a Zeneakadémián,
Garam Zsuzsával való ismeretségemet követően
ez a vonzódás életre szólóvá erősödött. Évekig hallgattam
Zsuzsi gyakorlását, ismerkedtem a darabokkal, és élveztük
együtt koncertek végtelen sorát a legnagyobb zongoristákkal.
Zenész, énekes létemet meghatározta a zongoristákkal
és zongorára komponált irodalommal való találkozás, kapcsolat.
Mindig igyekeztem, hogy azt a zenei képzettségben
megmutatkozó különbséget, mely egy gyermekkora óta zenével,
hangszerrel foglalkozó zongorista, és egy, az adottságait
esetleg csak 18-20 éves korában felfedező énekes között – aki
addig egyáltalán nem tanult zenét – nyilvánvalóan tapasztalható,
valamilyen módon behozzam, áthidaljam, és megpróbáljak
nem csak énekes fejjel gondolkodni. Számomra
ez mindig egyfajta vertikális gondolkodásmódot jelentett,
ha szabad ezt a zene esetében talán furcsának ható kifejezést
használnom. Ezen túl pedig azt a lényeget, azt a varázsos
– mint ahogy eddig többször is írtam –, szinte megmagyarázhatatlant
próbáltam és akartam elénekelni, aminek lejegyzésére,
azt hiszem, a kotta a legprimitívebb eszköz. Hiszen
már gyermekkoromban, amikor zenét hallgattam, érteni
véltem, mit akar a zene, de elmondani, szavakba önteni nem
tudtam.
Ahogyan Szepes Mária mondja a zenéről: „anyagba sosem
költözik, a legtöbbet mondja, láthatatlanul is láttat, és úgy
jut el az emberekig, hogy közben nem ér le a földig.”
Nem ér le a földig!
Bizony, a zenében van valami emelkedett, lebegő, levitáló
földöntúliság, valami örök kihívás, földi lét fölötti értelem
vagy talán maga a Teremtés, az Isten. Kihívás arra, hogy
nyújtózkodjunk érte, utána. Mint ahogyan örömünkben és
bajunkban Istenért nyújtózkodunk. Mint ahogyan valamiért,
ami örök, állandó és csak egyszerűen van – nyújtózkodunk.
S földi lét fölötti értelmében, ha nem is mindig megragadni,
de legalább megérinteni akarjuk.
Nos, ebben a nyújtózkodásban segítettek, edzettek engem
a zongoristák.
Ahányan voltak, annyifélék, s éppen ezért volt ajándék a
velük való munka. Köszönöm nekik, hogy méltónak találtak
rá, hogy velük muzsikálhassak!”

Szolj hozzá Te is!