Olvasom Ross King könyvét Leonardo da Vinciről. „ Mondjátok meg, csináltam-e bármi érdemlegeset” – firkálta olykor vázlatlapjai szélére Leonardo.  Sokat változott a világ, mióta először jártam Milánóban. Akkor, a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumába pár száz líráért, a nyitva tartás ideje alatt bárki, bármikor bemehetett. Nem tudom most hogy van ez, de gyanítom nem ilyen egyszerű. Két próba között sétáltam oda. Talán hárman álltunk a fal előtt, s csodáltuk az Utolsó vacsorát. Csoda az alkotás, csoda az is, hogy ez a fal állva maradt a bombázás után.

A RAI azaz Radiotelevisione Italiana zenekarával koncerteztem akkor Milánóban. Mendelssohn Lobgesangja volt műsoron. Összeillik a két mű, Lobgesang és Utolsó vacsora. Első külföldi munkáim egyike volt ez, minden nehézséggel, amivel akkoriban egy kezdő énekesnek – főleg, ha a szocialista keleti blokkból érkezett nyugatra – szembe kellett néznie. Alacsony gázsi, olcsó szálloda, otthonról hozott konzervek, merülőforraló egy kis fazék, ami a kézitáskában elfér, füstölt kolbász reggelire, aminek illatát hiába próbáltam rejtegetni, zacskós levesek, rengeteg gyaloglás, spórolás. Fogamon a zománc meg is pattant, annyit vertem hozzá a garast. Minden, amit vettem, az a napi négy darab panino volt, amit a konzervekhez, kolbász és zacskós levesek mellé tettem a viharvert szálloda szobájának kopott asztalára. Harcos időszak volt ez, de csodálatos. Aznap amikor nem a panino, hanem az Utolsó vacsora mellett döntöttem, s az árát inkább a belépőjegybe fektettem nem volt panino a zacskós leveshez. Megérte. Az utolsó vacsorán ők sem dőzsöltek. Nekem aznap, – jól emlékszem, – zacskósgulyás volt a vacsorám panino nélkül, amit az asztalon, az otthonról hozott kis fazékban, merülőforralóval „főztem”. Nekik, az utolsó volt, nekem az elsők egyike, amit ilyen módon, helyzetben és feltételekkel kellett elfogyasztanom. Félre ne értse senki! Nem keseregve írom ezt, hanem büszkén, boldogan és nosztalgiával. Egy-két évig tartott még a merülőforraló és zacskós levesek időszaka, aztán könnyebb évek évtizedek jöttek. Olyanok, melyek nem a kezdő énekes, szállodai szobában forralt zacskós gulyásai miatt voltak nehezek, hanem valódi, megpróbáltatások voltak.

Csak álltam akkor a fal előtt, most olvasom Ross King könyvét. Miért kérte Leonardo, vázlatainak szélén, hogy mondják meg, csinált-e valami érdemlegeset? Nehezen hiszem, hogy ne lett volna biztos önmagában, hogy ne tudta volna ki ő, hogy kétségei voltak saját képességeit illetően. Amikor egy másik utam alkalmával Firenzében megnéztem a kiállítást, melyen vázlatai, tanulmányai rajzai voltak láthatók, úgy éreztem, hogy mindegyikkel kérdéseket tett fel önmagának. A víz fodrozódásának, levél erezetének, elhunyt terhes anya boncolásának, méhében a magzattal s a többit, mind kérdésnek éreztem.

Jóval szélesebb sorközt kellene hagynom e bekezdés előtt. Talán nem is ildomos tovább gondolnom Leonardo mondatát: „mondjátok meg csináltam-e bármi érdemlegeset” – mert bármilyen hasonlításnak, vagy párhuzamnak, vele kapcsolatban még a gondolata is sértő lenne rá nézve. Bizonyos kételyt azonban érzek ebben a mondatban. Kételyt, ami sok embert kínoz, a művészeket talán jobban, ha abból a fajtából valók, akik a kevésbé sikerült perceikre, alkotásaikra mindig emlékeznek s azt, ami nem ilyen, természetesnek gondolják. Befejezetlen munkája Leonardonak volt bőven. Kevésbé sikerült, szerintem egy sem. A befejezetlenség nem azonos, a tökéletlen, vagy kevésbé sikerült művel. Sok, befejezetlenségében is tökéletes alkotás született már, s miután művészetről van szó, melyben sokféle igazság rejtőzik, gyorsan leírom, hogy: szerintem.

Aztán másnap, harmadnap megint panino nélkül ettem a kolbászt reggelire, s ebédre a zacskós gulyást.

Szolj hozzá Te is!