Nyílt nap a Spiritben. Tegnap este, amikor befejeztük a próbát, nem gondoltam, hogy a rengeteg szék, fotel, könyv, plakát és minden egyéb – aki jár a Spiritbe tudja, mi minden fogadja, ha belép – a helyére kerül a mai nyílt napra. Dicsőség és köszönet azoknak, akik egész éjjel dolgoztak, hogy ma a közönség, évadra kész, tiszta színházba tehesse a lábát. Izgalmas volt a zsongás, az ismerősök, kollégák, barátok, sőt általános iskolai osztálytársak. Az a közelség, ami a Spritre jellemző. A spirites közelség. Furcsa talán a hasonlat, s biztosan csak azért jut eszembe, mert eszmélő korom óta nagyon vonzott az orvosi pálya is, sőt időnként még most is érzek bizonyos megkésett vágyakozást, de olyan ez a közelség, mint az orvosi, sebészi szike. Nem fáj, amikor belénk vág, sőt inkább azt várjuk, hogy vágjon mélyebbre és hosszabban. Közben ébren vagyunk s élvezzük ezt a metsző közelséget. Kétélű ez a szike, s olykor a közönség kezében is van.

Először Papadimitriu Athina és Kutik Rezső „operált” nem sokkal érkezésünk után. Elképesztő muzikalitással, könnyed és laza, megengedő fegyelemmel, és egymásra figyelemmel muzsikáltak. Az a fajta zenélés volt ez, amit ha hallok, elmosolyodom, és élvezem, ahogyan az előadók egy-egy dallamot, ritmust, szöveget sajátjukká gyúrnak. Ahogyan a szorosan vett metrumból hirtelen, és simogatóan együtt ki-kinyúlnak, s aztán lódulnak tovább. Olyan gravitációja van így a zenének, ami szinte a fizikai törvények természetességét követi. Ahogyan egy dallam, egy harmóniafüzér építkezik, a csúcsra ér, aztán onnan lassanként gyorsulva siklik, mint a szánkó a völgybe a természetes hullámzás megnyugvása felé. Szinte a természet törvényeit követi, mint minden élőlény, születik, építkezik, és enyészik. Mint Babits versének végén a kérdés. Ez az az állapot, amikor még az sem zavar, ha valaki mellé nyúl egy pillanatra. Ez az az állapot, amikor a két előadó, akkor is „együtt van” ha nem néznek egymásra, ha egymásnak háttal, tíz méterre ülnek, s csak a zene és a törvények kötik őket össze. Létezik a zenének, az együtt muzsikálásnak egy dimenziója, melynek kapuját, ha kinyitjuk, s belépünk, a kivételezettek világába útlevél nélkül juthatunk el. Csak az ajtót, a kilincset kell megtalálnunk. Aki keres, az talál, így a mondás. A segítség persze jól jön keresés közben. Legalább egy gesztus, egy intés, egy pillantás. Bár előttem sem ismeretlen ez a dimenzió, mégis valahányszor beléptem más embernek éreztem magam. Kivételezettnek, megajándékozottnak. Tőlük is ajándékot kaptam.

Aztán séta az öltözőben, ruhatárban, rövid Mario próba a Kamarateremben, – köszönöm Ottíliának, Jánosnak, Lacinak és Balázsnak a munkát – beszélgetések, egy-két észrevétel, pogácsák, perecek, limonádék, ölelések. Még éppen odaértem a bordó bársony hangú színésznő, Nagyváradi Erzsébet mondataira, amint az Ajtóról beszélt, s persze azonnal visszavillantak az előadás megrendítő pillanatai. Díszletek, jelmezek, kellékek és szövegkönyvek, igazi színház illat és zsongás. Jó volt!

Szolj hozzá Te is!