Hosszú dolgos nap, tele kétségekkel. Egyedül a kertben. Csuti, nagynénjét látogatja Orsi lányunkkal. Bár ő Európa legjobb női sofőrje, mégis állandóan aggódom, hogy minden rendben van-e a kocsival, – mindjárt el is hessegetem a gondolatot, miért nem lenne, hiszen a kocsi csak két éves és gondosan hordom a szervizbe – aztán arra gondolok, nehogy valami őrült, száguldozás közben nekimenjen. Sajnos aggódós típus vagyok. A füvet már tegnap lenyírtam, most a gazokat húzkodom, avart gyűjtök a komposztba, a magaságyást rendezem, a fűszernövényeket learatom. Érik az alma. Négy gyönyörű darabot leszedek a fáról. Kimagozom, meghámozom, negyedbe vágom, majd a negyedeket vékony szeletekre, egy diónyi vajat megolvasztok a tepsiben. Egy réteg almaszelet, megszórom nádcukorral, fahéjjal, vaníliával és kevés kardamonnal, majd megint almaszeletek, és ebben a sorrendben, de már kardamon nélkül tovább, míg a tepsi meg nem telik. A tetejét megszórom vékonyan prézlivel, és nádcukorral, meglocsolom olvasztott vajjal, betakarom alufóliával, és 150 fokos sütőben hagyom egy óra hosszat. Amikor az alma összezuhant és már üveges, le a fóliával, a hőfokot emelem 180 fokra, s amikor a tetején a prézli és a cukor összeállt és kopogós, kiveszem a sütőből, s kevés birsalma pálinkával meglocsolom. Nem tévedés, liszt egyáltalán nincs benne, azt a kevés prézlit kivéve, amit a tetejére szórok. Hát ilyesmivel űztem el a kétségeimet, melyek kitartó társaim már jó negyvenöt éve. Megszoktam, hogy velem vannak, de megszeretni nem tudtam őket. Ezek ilyen többfunkciós, mondhatnám, multifunkciós kétségek. Ráadásul nagyon kitartóak. Ugyanolyan elszántak, mint én, amikor dolgozom. Már negyvenhat éve. Mindegy hogy mit csinálok, ők mindig ott bámulnak, néha a fejüket ingatják, néha közönyösek, – ilyenkor mindig töröm a fejem azon, vajon mit gondolnak? Szinte élőlények. Mindig akkor születnek, amikor elkezdek dolgozni. Ők tették nehézzé, az évtizedeket, ők merítették ki leginkább a testet és lelket. A rohanás próbákra, előadásokra, az éneklés, a gyakorlás és tanulás soha nem fárasztott, vagy ha igen, jól esett fáradtnak lenni. Az elrontott hangok, kevésbé sikerült előadások, a rutinba való kényszerű menekülés szülte kétségek, minden energiámat elemésztették. Amikor érzed, hogy valamiért – betegség, kialvatlanság, „rossz passz” vagy bármi más – nem mered kockáztatni védőháló és egyensúlyozó rúd nélkül a kötélpályát, s kényszerülsz a biztonságos, de ócska és olcsó rutin szülte buta sikerben hajlongani előadás után, s közben magad is tudod, hogy csak közepes szakember voltál, nem művész, – ez, mint egy vámpír szívta véremet, energiámat.

A sült almával kapcsolatos kétségeim eloszlottak. Belül minden szelet, opálos, omlós, forró, átitatva fahéjjal, vaníliával, olvadt vajjal, kardamonnal, a teteje barnára sült, itt-ott, egy-egy almaszeletke, mely túlnyújtózott a megolvadt cukros prézlin, alaposan, szinte roppanóra sült. A kevés birspálinka illatozik rajta, – gondolkodom flambírozzam-e, de aztán leteszek róla. Esetleg kevés tejszínhab még……? Nem tudom……talán túlzás lenne? Kétségeim vannak ezt illetően…….

ps.: Kipróbálok egy gyömbéres változatot is.

Szolj hozzá Te is!