Richard, mielőtt a kertből a házba lépett, először egy nedves lábtörlőbe törölte cipője talpát az ajtó előtt, egy lépés után száraz lábtörlőn végezte ugyanezt a tevékenységet, majd átlépte a küszöböt, ahol egy gumi lábtörlő várta. Richard türelemmel végzete el a cipőtalp megtisztításának, ezt a nem túl magas intelligenciát kívánó cselekvéssorozatát. Már éppen kedvenc időtöltéseinek egyikébe fogott volna, amikor az ellentmondást nem tűrő utasítást meghallotta.
Richard eredj komponálni! – üvöltött rá férjére Pauline, a tábornok, operaénekes leánya.
Lehet, hogy „von Haus aus” hozta magával a stílust, az ellentmondást nem tűrő parancsok osztogatása iránt érzett olthatatlan vágyat.
Richard abbahagyta kedvenc időtöltését, megvonta a vállát és a papucsférjek engedelmességével elvonult a dolgozószobájába. Leült a zongorához, kottapapírt tett maga elé és nekikezdett soron következő szimfonikus költeményének komponálásához. Aztán következett a Heimliche Afforderung, a Morgen, a Freundliche Vision, a Traum durch die Dämmerung, a Cäcilie a Hochzeitlich Lied a Krämerspiegel és többi csoda, a lenyűgöző életmű. A nevéhez fűződő legendárium része a történet, ami az egyik szimfóniájának bemutatója után történt. A koncert után ő és kísérete, tanítványok vendégek, kollégák útban a szálloda felé a koncertről beszélgettek. Pauline odahajolt Richardhoz és eléggé hangosan ahhoz, hogy a társaság több tagja, – közöttük egy magyar zeneszerző – is hallja, azt mondta Richardnak – „Was für eine Scheisse hast du wieder komponiert.” Ez a mondat hűen tükrözte Pauline véleményét, férjének zenéjéről. Vajon Richard miért tűre ezt a stílust egy életen keresztül? Mert bizony Pauline nem nagyon hagyott maga után a zenetörténetben értékelhető nyomot, míg Richard a XIX-ik század végének, XX-ik század első felének zeneszerző óriása volt.

Egész évben vele és dalaival foglalkozunk a Zeneakadémián. Neki is veselkedtünk, s mint már annyiszor, megint lenyűgözött az az elképesztő fantázia, dallam és harmónia világ, áradó és néha fegyelmezetlennek tűnő, mégis tökéletes precizitással kidolgozott, a szó értelmét, hangulatát, ízét hibátlanul követő, sőt, inkább azt a tenyerén hordó zene. Kápráztató varázslat. Richard, vezényelt is, nem „csak” komponált és zongorázott. Sokat vitáznak mostanság róla és zenéjéről. Egyesek szerint a Rózalovag után csak jelentéktelenebb műveket komponált, s zenéjéről sokan úgy nyilatkoztak, hogy fontosabb benne a hatás, mint a lényeg, s nevezik a Heldenleben-t csinnadrattának. Bizonyos merészség szükséges ahhoz, hogy ilyesmit bárki leírjon, ha mégoly elismert „szakember” is.  Nekem végtelenül sokat mond, sokat jelent az ő zenéje. Reménykedem abban, hogy a Rózsalovagot színre vihetem Pécsett. Ha nem a színházban – hiszen akkora zenekar szükségeltetik ehhez, ami nem fér el a pécsi árokban – akkor talán más helyen. Igen, számomra Richard Strauss a XX-ik század óriása, az egyike a legnagyobbaknak. Várom, sőt vágyakozom a hétfői dalirodalom órák után.

Szolj hozzá Te is!