Az öreg belépett születésnapi köszöntésére a Kálmán Imre Teátrumba. A büfében még nem tudta, hogy sokan várnak rá a nézőtéren. Nem a közönség, hanem mi. Kollégák, rendezők, énekesek, karmesterek, igazgatók, teátristák. Belépett a nézőtérre és azt mondta miközben villantak a vakuk: át lettem verve. Nekem azt mondták, hogy valami nyugdíjas találkozóra hoznak. Akadt nyugdíjas egy pár közöttünk mégsem nyugdíjastalálkozóra gyűltünk össze. Aztán széttárta a karját, mintha meg akart volna ölelni egyszerre mindenkit, majd segítség nélkül fölment a lépcsőn a színpadra és leült a kis asztal mellett a székre. Mosolygott! Igazgatók köszöntötték, s elmondták milyen jó volt vele dolgozni, s mennyire szerették őt. Tudtam, hogy nekem is kell pár szót mondanom a pécsi színház nevében, hiszen ott is hosszú évekig dolgozott. Kérdeztem a kollégákat Pécsett, de mást, mint, hogy imádtuk és szerettünk vele dolgozni, – nem hallottam. Ma egy ilyen hír – ami nem is hír, hiszen mindnyájan tudtuk ezt, nem veri ki a bulvárhoz szokott közönségnél a biztosítékot. Ma a Kálmán Imre Teátrumban azonban nem a bulvárhoz szokott közönség ünnepelte őt, hanem mi. Egyik köszöntő hangzott a másik után, ő pedig mindegyikhez fűzött egy kedves mondatot, vagy rövid történetet. Nehezen tudtam róla elvenni a tekintetemet. Figyelmesen hallgatott, közben láttam rajta, hogy emlékek és történetek viharzanak át az agyán, az elmúlt több mint 60 évből. Aztán beszélt, hangosan, tisztán érthetően, és gyorsan, majd visszaült székére és láthatóan élvezte az őt ünneplő szeretetet. Volt valami ezen a délutánon, ezen az ünneplésen, ami megrendített, de a szó, nagyszerű, és vágyott értelmében. Amikor arra várunk, hogy történjen meg ismét, és megint, és holnap is valami hasonlóan megrendítően, elgondolkodtatóan nagyszerű, ami, ha valóban gondolkodunk rajta, irányt és értéket mutat nekünk. Nem hangzottak el tőle világmegváltó és eddig soha nem látott-hallott intelmek, melyek új dimenziót nyitnak a színházművészet jövőjében, magasabb szférák felé nyitva utat. Nem. Ő csak ott ült, hallgatott minket, figyelt, felállt beszélt és még egy dolgot tett.

Mosolygott!!!

90 évvel a háta mögött, mosolygott. Volt ebben a mosolyban valami, amit nehéz megfogalmazni. Kedves? Igen kedves, de ez túl egyszerű lenne. Vidám? Igen vidám, de ez még egyszerűbb. Szelíd? Igen szelíd, de ez túl langyos lenne. Az erő, a nyugalom, a tudás a szeretet, az elmúlt évtizedek hepehupáin szerzett bölcsesség nagyszerűsége vont mosolyt az arcára. Nem ő csinálta. Nem ő mosolygott, hanem mindez belőle mosolygott az ő arcán. Ezért volt a legőszintébb és legszeretetreméltóbb. Nagyon régen láttam hasonlót. Lehet, hogy az ő generációját más anyagból gyúrta a történelem? Őt biztosan.

Ő Horváth Zoltán. Zoli bácsi, akit évtizedek óta ismerek. Színházi egyetemi munkáinak, rendezéseinek, sora szinte végtelen. Olyan végtelen, mint ahogyan szeretünk Téged Zoli bácsi!

Isten áldjon és tartson meg közöttünk sokáig!!!!!

Szolj hozzá Te is!