Állítólag a mai az utolsó nyári nap. Éjszaka jön a hideg, eső, szél. Ezért még gyorsan learattam a fűszereket, felástam a magas ágyást, madáritatót állítottam a kertbe, ami télen valószínűleg nem itató, hanem etető lesz, a szinte állandóan hulló faleveleket a komposztra szórtam. A fűszereket felakasztottam, hogy száradjanak. Egy-két hét múlva keveréket csinálok belőlük. Néhány nehéz növényt melyek nem bírják a hideget, még be kell vinnem, és talán még egy fűnyírás van hátra, aztán jöhet a tél. A vigalmi negyedeket bezárom. Az emlékük tartja bennem a lelket tavaszig. A vasárnap délelőtt 11-kor esedékes egy pohár prosecco a no. 1-es, az ebéd utáni 2 deci vörös, a no.2-es és az esti egy deci pezsgő a no.3-as vigalmi negyed asztalánál. Ilyenkor mindig azzal vigasztalom magam, hogy jön a tavasz. Már csak hat hónap és itt van. Szerencsére az őszt és a telet is szeretem. A gyümölcsös ősz és a csikorgó tél.

Aprócska voltam még, amikor dédnagyanyámnak szánkón húztuk testvéremmel a szenet, fát hogy befűthessen kunyhójában. Minden héten megtettük ezt. Csak egy sparherd állt a konyhájában, abból nyílt az egyetlen szoba. Miért emlékezünk a régi időkre nosztalgiával még akkor is, ha nehéz idők voltak azok? Csikorgó hideg volt mégis megizzadtunk, mire Ómamához értünk. Így hívtuk őt, Ómama. Akkor nem tudtam miért tetszett nekem, és miért szólítottam őt szívesen Ómamának. Mondhattuk volna, hogy dédi, vagy dédnagyi, vagy dédnagymama. Bár ez az utolsó verzió túl hosszúnak tűnhetett, talán ezért nem mondtuk soha.

Az Ómamában – most már tudom – volt valami archaikus, ősi, bár biztosan elavult, de szép. Ó is és mama is. Ó, mert nekünk akkor, apró kölyköknek az ő öregsége a felfogható legrégebbit jelentette. Mama, mert az anyaság folyamatosságát éreztük vele, s a szó, mama kedvesebb és „szeretősebb” volt.

Éjszakára kissé magasabb hőfokra állítom a termosztátot.

Szolj hozzá Te is!