Igen, megjött a hideg. Egész nap szédelegtem, néha úgy éreztem magam, mint egy időjós levelibéka a befőttes üvegben. Állítólag felmászik a kis létrájára, ha jön az esős, hűvös idő. Nem tudom, hogy ez igaz-e, de hogy dögrováson voltam egész nap, az bizonyos. Ilyenkor próbálom, mint Münchausen báró, a hajamnál fogva kiemelni magam ebből az undorító ingoványból, hogy még a talpam se érintse a posványt. Nem sikerült. Támadtak a hülye gondolatok, szúrós kis undok félelmek, kétségek, zavaró palpitáció ami ha lehet, még jobban ijeszt. Aztán egyszerre elmúlik. Megpróbálok dolgozni a kertben. Megy is egy darabig. Aztán vissza. Zuhanyozom, lassú mély levegőt veszek, de mielőtt hiperventillálnék abbahagyom, tudatosan visszakényszerítem a hülyeséget, relaxálni próbálok, közben hallom a dobhártyámon, tadammm, tadammm, tadammm. Lassan enyhül, nyugszik, lassul. Megmérem a vérnyomásom. Az érték tökéletes 130/75. pulzus 78. Szerintem ez tökéletes. Vagy majdnem az. De akkor miért ez az izé……..? Tovább lélegzem mély sóhajtásokkal. Idióta hipochonder gondolatok támadnak. Nehezen tudok gátat vetni nekik. Gyermekkoromban ébredtek fel ezek. Anyám egyszer valamiért – már nem emlékszem az okára – elvitt az orvoshoz. Csenevész kis kölyök voltam, ami szinte elképzelhetetlen azok számára, akik jelenlegi térfogatomat ismerik. (csak zárójelben jegyzem meg, hogy lassú, de biztos térfogatcsökkenés jelei mutatkoznak). Szóval anyám elvitt az orvoshoz, aki – jól emlékszem – kellően pikírt stílusban így szólt; miért most hozta, majd kap a gyerek egy jó kis gégegörcsöt és megfullad. Jóllehet anyám, az első tünettől számított fél órán belül a rendelőjében ült, ölében velem. Az egyébként a bizonyosan velem született hajlam a hipochondriára valószínűleg fel is lángolt akkor. Hiába mondta egy másik doktor; jaj, marhaság ez, dehogy kap gégegörcsöt, valahogy mégis megmaradt ez bennem. Szóval tadammm, tadammmm, tadammmm. Aztán Adyval vígasztalom magam, pedig a pulzusom nem is magas, de hogy tüzesnek érzem, az biztos.

„Az Úr Illésként elviszi mind, Kiket nagyon sújt és szeret, Tüzes, gyors szíveket ad nekik, Ezek a tüzes szekerek.”

Remélem, az Úr nem visz még el, bár azt sem szeretném, ha elfelejtene engem és azért hagyna itt. Jó lenne, ha azért maradhatnék, mert számít rám még valamiben. Mindegy miben, avarsöprésben, rózsabokrok metszésében, almaszüretben, tanításban, ami rózsabokrok metszéséhez hasonlatos rendezésben, színházcsinálásban, írásban, vagy egyszerűen csak csodáiban való gyönyörködésre. Csak legyen – kérem – valami középút, ami értelmet ad. Ahogy Mörike írja: „Herr! Schike was Du willt. Ein Liebes oder Leides. Ich bin vergnügt, daß Beides aus Deinen Händen quillt……….”

Nem tudom, hogy a szürke ég, a hirtelen jött hideg, a természet első lépése az elmúlás felé, miért szül ilyen gondolatokat? Vagy talán ez nem az elmúlás, hanem csak a pihenés, a hálószoba felé tett lépés? Lassan múlik. A gondolat is meg a tadammmm, tadammmm, tadammmm, is a dobhártyámon.

Van ez ellen gyógyszer, módszer, eljárás, tréning, vagy meteoropata maradok örökre?

Szolj hozzá Te is!