Szomorú vasárnap. Szinte ugyanaz, mint tegnap, csak kicsit könnyebb. A gondolatok viszont nem. Így ment ez egészen késő délutánig. Aztán este, két zongora, BMC……..!
Nem kritikát írok, részben, mert nem tartom magam kritikusnak, de főként, mert ahhoz, amit este hallottunk, a szakmailag mégoly korrekt és dicsérő mondatok is csak sértő dadogásként hatnának részemről. Mert nem jó volt, amit kaptunk. Így túl egyszerű lenne és felületes. Valami más dimenzióba léptünk, amire nem illik a szó, hogy jó.
Az a dimenzió nem jó, hanem………Milyen is?

A tiszta szív örök szerelme urába – concordia…
….és örvendezik a lelkem üdvözítő Istenemnek – hangszeres antifóna
hárman egy – magányban – a kék – hangköltemény
Halleluja az égből és a földről – hangszeres antifóna
…..Békesség nektek – hangszeres motetta………

Lélekzetvételnyi szünet, míg dr. Kránitz Mihály atya szavait hallgattuk.

Szándékosan írtam így a szót; lélekzet. Lélegzetnek is írhattam volna. Nyelvtanilag így lett volna helyes, bár – talán tévedek, de – tudomásom szerint a k-betűs forma valamikor régen érvényes és szabályos volt. Ma estére bizonyosan érvényes ez a k-betűs, adakozó forma. A lélegzetben oxigén van, a lélekzetben adomány, örökkévalóság, Lélek.
Szepes Mária írja: „a világ legnagyobb művészete pedig mind közül a zene. Ez a művészetek királynője. 
Anyagba sosem költözik, a legtöbbet mondja, láthatatlanul is láttat, és úgy jut el az emberekig, hogy közben nem ér le a földig.
De mindez olyan valami, amit csak akkor látok, ha látni akarok. Ha nem vagyok rá nyitott, ha nem akarom észrevenni, akkor számomra nem létezik, életemhez semmit nem ad. Az enyémhez adott. Sokat.”

Ma este egyetlen hang sem ért a földig. Mintha az Úr adta volna át nekünk azokat. Nem tette a földre, hanem magasra tartotta, hogy nyújtózzunk érte, emeljük kezünket és tekintetünket felé, hogy biztosan megragadhassuk Őt és a zenét. Igen az Ő lélekzetéből szippanthatott az, aki tekintetét ma este felemelte. Adakozó formát említettem, mert adomány, amit hallottunk, kaptunk. A lélek adománya, hogy lélekezhessünk, s közben gyönyörködhessünk az egymást szerető hangokban. Ehhez fogható szépséget ebben a műfajban – ha ez az egyáltalán – még nem hallottam. Nem műfaj számomra, mert ezzel szinte keretet szabnék a hangoknak. A nyilvánvaló és megrendítő Lélek szépségének zenéje, melynek nem szabható keret. Az utolsó tétel, egy szál virág, melyet egy bölcső mellé helyez. Én a bölcsőben hiszek! Bölcsőt láttam, nem sírhantot. Köszönöm Dukay Barnabás hogy ezeket a hangokat leírtad. Sokat adtál ma este.

Aztán Messiaen: Ámen-látomások.  Két zongorára.
A Teremtés ámenje.
A csillagok és a gyűrűsbolygó ámenje.
Jézus haldoklásának ámenje.
A vágy ámenje.
Az angyalok, a szentek, a madarak énekének ámenje.
Az ítélet ámenje.
A beteljesülés ámenje.

Nem hiszem, hogy érdemes szavakat keresni arra, hogy mi ez a mű, vagy milyen ez a mű. Alkalmas szót nem találok, mert nem önthető ez szavakba. Minden igyekvő próbálkozás csak torzítana a lényegén. Csak érzések és hit. Egyszerűen, csak át kell adjuk magunkat, az „úgy legyen” értelmének, jelentésének, érzelmének, egyezésének, elfogadásának, s a fölötte érzett örömnek, a benne való megnyugvásnak. Mint mikor térdet hajtunk a templomban. A Lélek ujjlenyomata minden előjegyzés és kulcs, minden billentés és harmónia, minden hangjegy és minden szünet, minden dallam, minden építkezés, és enyészet, a hangok ezerszínű erdeje. A léleké, amit belélekzünk, ha nyitottak vagyunk rá, s engedjük, hogy életünkhöz sokat adjon. Nekem sikerült! S ha már billentésről is írtam, Editnek kézcsók, Dedinek ölelés a billentések csodás százezreiért!!!!

Azt kérdeztem, hogy az a dimenzió nem jó, hanem……..milyen is?

Hát, ilyen. Nekem. És ez jó nagyon.

Szolj hozzá Te is!