Néhány lépésre a Spirittől egy aprócska üzletben elképesztően finom, áfonyalekvárral töltött, teljes kiőrlésű lisztből készült hasékat árulnak. Gondolkodtam, hogy a bűn útjára lépjek-e néhány darab erejéig s a próba előtt egy párat esetleg…….. Szörnyű ez a vívódás! Kétségek között hányódni, vergődni, s már a gondolattal egy időben felmerült bűntudat korbácsütéseit elviselni, nem egyszerű feladat. Ott mosolyognak az üvegpult alatt, barnapirosan, frissen, ropogósan, az imitt-amott felfeslett tésztából kicsorgott és sütés közben karamellizálódott áfonyalekvártól tarkítva. Erős vagyok, elszánt és határozott. Döntöttem. Nem veszek, nem eszem! Aztán valaki itt a kisagyam mögött kopogtatott, s mosolyogva azt mondta: ne hülyéskedj, kettőt nyugodtan megehetsz. Hiszen éhes vagy. 7-kor reggeliztél, kilenc óta tanítasz, most délután három óra van. Ha jól számolok az nyolc óra! Még a végén leesik a vércukor szinted. Szédelegni akarsz? A kopogtató jól számolt. Döntöttem, veszek, eszem. Kettő darabot. Gyengeség ez? Igen? Á dehogy, csak éhség. Elvégre ehettem volna három rántott húsos szendvicset is, ahhoz képest ugye……..ez a két kis…….izé……ugye szinte ugye…semmi. Egyébként is olyan könnyű, hogy majd elröpül, mint ahogyan Fekete István írta volt egyik művében a hájas süteményről. Megnyugodva attól, hogy a teljes kiőrlésű lisztből készült, áfonyalekvárral töltött friss haséról is – melyből itt-ott kikandikál a sült lekvár – végtére a művészet, az irodalom s annak oltára jut eszembe, feláldoztam két önként jelentkező illatozó példányt.

Új erőre kapva elkezdtem próbálni, hosszan, hangosan, vitázva, vissza-visszatérve jelenetekre, zsongó és pergő egymásutánban. Ilyenkor röpül az idő. Szünetet is ki kellene adni. A szünet nagyon komoly dolog. Emlékszem arra a zenekari próbára az Operában, amikor a Bohémélet utolsó felvonásának záró 15-20 taktusához értünk pontban 14 órakor, ameddig a próba tarthatott. Ezt a 15-20 ütemet már nem játszotta el a zenekar, mert az illetékes felállt és azt mondta: vége a próbának. Az illetékes, nem a karmester volt. Ha akarom érthető ez az eljárás, ha akarom, nem. E helyt nem teszem közkinccsé erről alkotott véleményemet. Kiadtam, a szünetet, mely, mintha nem is szünet lett volna, hanem folytatása a próbának, mert mi más lett volna a téma, ha nem a Marió? Álltunk a bejárat előtt, mint anno a suli kapujában a barátaimmal, s beszélgettünk. Igen a Kápolna téri suli jutott eszembe, ahol sűrűn álltunk csapatostul, s arról beszélgettünk, van-e a sarki trafikban stollwerck, meg arról, vajon ad-e a trafikosnéni öt szál Tervet. (csak a fiatalok kedvéért, akiknek a ’960-as évek a régmúlt, homályos történelmet jelenti: a Terv, mezítlábas cigaretta volt). Múlik az idő, folytatni kellene a próbát. Zsiga Laci befordul a sarkon. Kezében fehér zacskó, mely erősen gömbölyödik. Érzem, hogy ebből baj lesz. Aztán bűntudatomat azzal korbácsolja fel, hogy a zacskót kibontja és azt mondja: vegyetek, nagyon finom, friss meleg juhtúrós pogácsa. És tényleg az volt. Én győztem, nem a bűntudat.

Szolj hozzá Te is!