Ma megint Nemzeti Galéria. Imádom Velencét – ki ne imádná? – és a festészetet, elmentünk ezért megnézni a Velencei látképek című kiállítást, melyet az Intesa Sanpaolo gyűjteményéből, olyan barokk mesterek munkáiból állítottak össze, akiknek festményei eddig nem voltak láthatók itthon. Jók az ilyen napsugaras délelőttök, jó sétálni a Vár tövében a kocsitól a Lovas utcán, aztán egészen a Galériáig.  A borostyánnal, vadszőlővel befutott régi házak különleges hangulatát nagyon szeretem. Különösen az tetszik, amely a Lovas utca végén a sorompóval szemben, a kanyarban áll. Rövid várakozás után megvettük a jegyeket és egyenesen a Velencei látképek felé vettük az irányt. Canaletto, Francesco Guardi, Hendrik Frans van Lint és Michele Marieschi képei lógtak a bejárattól jobbra a falon. Mindegyik művésztől egy. Összesen négy. A terem elég nagy. A négy – egyébként gyönyörű kép – mint négy árva – próbálta elhitetni velem, hogy ők négyen a kiállítás. A maradék három falon semmi. Kivéve egy bank és ha jól láttam egy-két szponzor neve. Nem lettem mérges, csak kicsit elszomorodtam. Négy festmény a kiállítás? A négy falon elfért volna még bőven, legalább tizenöt – gondoltam. Nem értek ugyan ahhoz, hogyan kell egy kiállítás képeit felsorakoztatni, egy felület hány festményt bír el anélkül, hogy a zsúfoltság érzetét keltené, s még valami tematikája is legyen az elrendezésnek, de a három, üresen álló fal lehangoló látvány volt. Természetes, hogy feltüntetik a támogató bank nevét. Mégis azt hiszem, hogy a reklámra használt felület, talán lehetne kisebb, mint maga a művészeti alkotás, amiért a látogató elmegy a Galériába. Így is élmény volt közelről, és távolabbról nézni a festményeket, különösen az elképesztő részletességgel kidolgozott Hendrik Frans van Lint képet. Aki – a Galéria tájékoztatója szerint – állítólag soha nem járt Velencében, hanem csak pályatársai elbeszélésből ismerte. Még egyszer köszönet a bankoknak, hogy a társadalmi felelősségtudat mentén támogatják a művészeteket. Nagy tisztelettel kérdezem mégis, mint egyszerű, a művészeteket szerető látogató  – persze anélkül, hogy a körülményekkel, a bank lehetőségeivel és a Galéria koncepciójával tisztában lennék – nem lehetett volna több festményt kiállítani? Így is elidőztünk egy darabig, aztán tovább Frida Kahlo képeihez. Másodszor néztük, inkább csodáltuk végig ezt az elképesztő kiállítást. A képek szinte belénk hasítanak. Olykor brutálisak, a szenvedés, fájdalom, kín, árad belőlük, olykor lágyak és szeretők, mégis egy-két fájdalomra utaló csavarral. Nagyon erős képek, másodszor is szinte tántorogva léptem át a kijárat küszöbét. Biztosan megnézem még egyszer. Jó ez a tántorgás!

Megnéztünk párat még az állandó kiállítás remekei közül. Óvatosan kell bánni az ilyen hatalmas anyaggal. Többször kell látogatni. De búcsúzni valóban azzal a pár csodával kell, az utolsó élmény mégis az legyen, ami a főlépcsővel szemben látható. Taormiani görög színház romjai, és Zarándoklás a cédrusokhoz.

Talán kissé elfogult kijelentés ez, de szerintem a képzőművészet egyetemes története, s a képzőművészetet szerető látogatók ma sem tudják pontosan ki Csontváry, nincsenek tisztában korszakos zsenijével és alul értékelik őt és munkáit.

Szolj hozzá Te is!