Bartók Rádió délután fél három. Megérkezik Kincses Vera és Molnár Andris hárman leszünk, – mint volt tagjai a Rádió Gyermekkórusának – szereplői a játékos kvízműsornak, melyben a kórusban most éneklő gyerekek, szüleik és tanáraik, sőt a közönség is részt vesz. Bece Szilvia állította össze a kérdéseket, és vezeti is az élő adást, megnyerő biztonsággal, felkészültséggel, szellemességgel. Nagyon becsülöm őt, abszolút profizmusáért. Másfél óra zenehallgatás, vidámság, játékos, mégis komoly kérdések gyerekeknek szülőknek, közönségnek és nekünk. Nagy szégyen, de nem emlékeztem egy felvételünkre, melyt Verával készítettünk – hú, le sem írom mikor – a Marica grófnőből. Volt szó Beethovenről, Bachról, Brahmsról, nagy karmesterekről, énekesekről. Színes mosolygós és tartalmas vidámság.

Hogy miért írok minderről? Mert írnom kell, a délután fénypontjairól, akikről meghatottság nélkül sem írni, sem beszélni nem lehet.
Ők azok a gyerekek, akik a Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskolából jöttek énekelni, tíz év körüli lányok, fiúk.  Tiszta hangon, tiszta intonálással, szépen és kifejezően énekeltek. Különös bátorság kell ahhoz, hogy élő adásban a mikrofon mögé álljunk és megpróbáljunk szembe nézni a piros lámpával.  Magam is birkóztam sokszor hasonló kihívással, tudom, hogy ilyenkor, ahogyan a költő mondja: „nincsen semmi de..”. A lámpa ég a mikrofon él, és élő adásban hallgat sok ezer ember. Nem lehet, nem énekelni, s még az sem mindegy hogyan sikerül. Megszületik a visszavonhatatlan, a megismételhetetlen. Nos, a gyerekek kiálltak, koncentráltak, tanárnőjüktől megkapták a hangot és énekeltek. Szépen és jól. A vidám műsor, – ahol sokat tréfálkoztunk, néha egymás szavába vágva érveltünk a kérdésekre adható válaszok lehetőségei mellett és ellen, s vártuk a közönség hozzászólását, – azonnal elnémult és pisszenésnyi nesz nélkül hallgattuk a gyerekek énekét. Tanárok, szülők, közönség, és mi. Hasonló volt ez a csend ahhoz, amikor hosszú unszolás után gyermekkoromban durcásan énekelni kezdtem, sokszor csak azért, hogy ne kérleljenek tovább. Most itt a 6-os stúdióban néma csendben hallgatta mindenki a gyerekeket. Először 1971-ben dolgoztam ebben a stúdióban, amikor a Honvéd Művészegyüttes férfikarával Bartók egynemű kórusműveit vettük fel.  Nem sok változott azóta. A stúdió szinte ugyanolyan, a technika már biztosan korszerűbb ugyan, de az élmény, a hangulat ugyanaz számomra, mint negyvenhét éve volt.
Családom pesszimistának tart, s sokszor nem is haboznak kifejezni ebbéli véleményüket. Erre mindig azzal válaszolok, hogy nem pesszimista vagyok, hanem realista. Valóban pesszimistának tűnhetek, ha az értékek rendjéről, a komoly művészetek esélyeiről és a szinte feneketlen szórakozásigényről, – melyet nem elégít ki komoly művészet – beszélgetünk. Korábban többször is citáltam Mario Vargas Llosa írását- e témában. Vele értek egyet.
Mégis, amikor ezeket a gyerekeket hallgattam, biztosan éreztem, hogy nincs veszve minden, s az igazi kultúra és érték előbb-utóbb helyére kerül, s visszafoglalja állásait, melyeket elveszített az elmúlt évtizedekben. Ezek a gyerekek építenek majd olyan várat a kultúrából, amely nem fövenyre épül, s nem dől össze az első széllökésre.
Sok kitartást gyerekek, szülők és tanárok! Az Isten áldja meg Önöket, akik vezetik ezeket a gyerekeket.

Szolj hozzá Te is!