Ma nagyot „haraptunk” a darabba. Jóval túl a felén. Ez persze nem azt jelenti, hogy bármivel is elkészültünk volna, hiszen nagyon az elején vagyunk még. Viszont számomra nagyon izgalmas és felemelő munka volt ez a pár óra. Hatan vagyunk az aprócska teremben. Az egész munka olyan, mintha nem s színházban lennénk. Peregnek a mondatok, Ottília, Laci és Balázs játszanak. Példány még a kezükben, próbálunk egy helyzetet, szituációt, egy párbeszédet, mozgást, így és úgy aztán újra. megbeszéljük, miért, és hogyan lehetne jobb, vagy egyelőre még csak más. János szünetelteti igazgatói tennivalóját egy időre s jön próbálni. Visszaugrunk Cipolla első rövid kérdőmondatáig: Ki volt az? És ezzel elindul valami, aminek a pisztolydördülés lesz a vége. Majd a bemutatón. Elképesztő folyamat, a megalázás, gúny, a cinizmus és ördögi manipuláció, melyet a közönség olykor nevetve megtapsol, amíg ő maga is nem lesz alanya a magaláztatásnak, manipulációnak. Tartunk tíz perc szünetet, s újra kezdjük. Tovább is lépünk egy kicsit.  Ottília, János, Laci és Balázs szállítják az ötleteket, rendben – mondom – mutasd. Aztán megbeszéljük, alakítunk – vagy nem – s megyünk tovább. Több mint egy hónapunk van még a bemutatóig, most semmi nem végleges még.

Sok rendezővel dolgoztam az elmúlt évtizedekben. Volt közöttük olyan, – mint Francesca Maria Siciliani – aki majdnem három hónapot próbálta Bonnban Mozart Tituszát s ezerszer, ment vissza egy mozdulatra, gesztusra, s elképesztő vehemenciával játszotta, énekelte az összes szerepet, persze a saját hangján, ami nem volt neki. Miniatűr rendszerekből állt össze a rendezése. Ez óriási terhet rótt ránk az előadásokon, melyen Mozart zenéjének, lehetőleg tökéletes éneklése, – ha van ilyen egyáltalán (mi a tökéletes?) – még tovább nehezített. Nem véletlenül akart Maria majdnem három hónapig próbálni.  Pár évvel később New Yorkban, Jean-Pierre Ponelle rendezte Massenet Manonját. Ő szívesen hagyta szabadjára az énekeseket. Sokkal kevésbé foglalkozott az apró gesztusokkal. Olyan érzés volt a próbák első három-négy hete, mint amikor egy galériában nagyon közelről nézünk egy festményt, s csodáljuk ugyan a színeket, – ahogyan mondják a szakavatott kritikusok – az ecsetkezelést, de a kép teljessége, öt-hat méterről élvezhető csak. Ez az öt-hat méter, esetünkben öt-hat hetet jelentett, s bemutató előtt, összeállt a kép. Mindkét stílust szerettem.

Kényszerültem azonban olyanokkal is dolgozni, akiknek utasításai kimerültek abban, hogy felüvöltöttek a színpadra: menj magadnak jobbra három lépést, vagy fel a lépcsőn átlósan, vagy tedd a kezed a szoprán vállára.  A harmadik ilyen után megkérdeztem, hogy miért? Jött a válasz: mert olyan jól néz ki az innen a nézőtérről. Ilyenkor aztán többet nem kérdeztem. De előfordult az is – s bizonyosan ez volt a legemlékezetesebb – hogy az este 10-ig tartó próba után, zongorista, rendező és én, maradtunk még 11-ig, mert ki akartunk próbálni néhány jelenetet, így é s úgy.

Kedves Kollégák a Spritben!

Mielőtt megriadnátok, hogy ezt a gyakorlatot akarom majd követni, gyorsan kijelentem, sőt, le is írom, hogy nyoma legyen. Este 11-ig biztosan nem akarok majd próbálni.

Szolj hozzá Te is!