Lassan 30 éve, hogy ő nincs. Illetve biztosan van valahol. Ott, ahol mindannyian leszünk, s a leckét, hogyan kell oda menni, mindannyian megtanuljuk, s csak egyszer mondjuk fel a számonkéréskor, vagy dolgozatíráskor, feleléskor, hogy mit végeztünk a ránk bízott feladatokból. Hónapok is elmúlnak, hogy nem, vagy csak alig gondolok rá. Csak végzem a dolgom, amit biztosan nem tudnék végezni, ha ő nem lépett volna az életembe. De belépett. Aztán kilépett, és most, a harmincadik évében annak, hogy búcsút intett, próbálom elképzelni, milyen lenne most. Nem tudom. Képtelen vagyok képzeletben öregíteni őt, változtatni azon a képen, ami utolsóként megmaradt két nappal azelőtt, hogy átlépte a küszöböt. A zongoránál ült, én a zongora hajlatában, s elérkezett a pillanat, amikor anélkül, hogy egymásra néztünk volna, elkezdett játszani én meg énekelni. Van az összhangnak egy formája, egy szintje, egy olyan foka, amikor nem kell már semmi. Nem kellenek szavak, bólintások és egymásra vetett szemsugarak, mert a másik, akkor is tudja a gondolatodat, ha nem egy méterre vagy tőle a zongora hajlatában, hanem másik féltekén a Földnek. Nem tudom elképzelni, hogy kövérebb, soványabb, ráncosabb, lenne-e, vagy mennyit zsugorított volna rajta a harminc év, mint ahogyan mindenki kisebb lesz, öregen, mint volt fiatalon. A terhek miatt, vagy egyszerűen csak a csigolyák, a porcok kopnak, s adják össze a centiket? Nem tudom, ősz lenne-e, s ha igen festetné-e a haját, s nem tudom, csak érzem, mire vitte volna, ha marad. Képe ott áll a polcomon, még mindig azzal a fekete szalaggal, ami majd harminc éve került rá, s marad is a kép, amíg rajtunk múlik.
Hol sűrűbben, hol ritkábban járok hozzá. Szülei sem élnek már. Ha megyek, virágot viszek, állok pár percig előtte, s megpróbálok beszélgetni vele, mint ahogyan gondoljuk, hogy az itt maradtak beszélgetnek azokkal, akik elmentek. De nem tudok. Még harminc év után sem tudok, mert ha kimondok vagy gondolok egy mondatot, várom, hogy megszólaljon. Így aztán marad, amire csendben emlékezem. És ezt több mint minden.

Ma a gyönyörű őszben kimenetünk a temetőbe Csutival. Hosszan bosszankodhatnék, hogy azok a virágok, melyeket legutóbb együtt ültettünk a sírjára nincsenek ott. Valaki úgy gondolta, hogy…….és elvitte. Elképzelem, hogy hozta a kis lapátját, jó mélyen beszúrta a virág gyökere alá, hogy egy mozdulattal kiemelhesse. Szépen, gondosan egymás után, mind. Vigasztal, hogy ehhez meg kellett hajolnia az ő sírja fölött. Furcsa tiszteletadás ez, de vannak, akik így tisztelegnek. Valami hasznuk is legyen abból, ha már derekat és főt hajtottak. Mert ingyen ugye nem csinálunk semmit……Már ezen is csak mosolygok, hát….vigye, virágozzon nála. Csak virágozzon. Elég, ha én tudom, miért virágzik. Újakat is ültetünk majd, s ha azt is elviszik, megint ültetünk. És emlékezünk.

Szolj hozzá Te is!