Bolyongok negyed órát a Spirit körül mire parkolót találok. Van egy furcsa képességem. A város legzsúfoltabb pontján is bármikor képes vagyok parkolóhelyet találni. Varázslok magamnak egyet. Egy-két rövid kör után, szinte mindig éppen akkor áll ki valaki a helyéről, mikor odaérek. Szerencsére nem szokatlan látvány, hogy valaki magában beszél, mióta a mobiltelefon fülessel, vagy „kékfoggal” is használható, egyébként feltűnő lenne, amikor a kocsimban félhangosan duruzsolok a második kör közben, hogy: igen….te most onnan állj ki, mert jövök,…. gyorsan, mert valaki nagyon türelmetlenül villog már mögöttem. És íme, már tolat is egy Ford és – mintha csak a megjelenésem miatt érzett meghatott tisztelet vezérelné, az, hogy én várok a helyére, – engedelmesen átadja azt, hogy ne kelljen sokat gyalogolnom a színházig, – gyorsan eltűnik. Cipollai képesség ez, csak nem olyan kártékony, s a végkifejlet is bizonyos mértékben különböző. Mindenki örül. Ő hogy mehet, én, hogy jöhetek, a mögöttem idegeskedő, pedig hogy ilyen gyorsan végeztünk. Talán nyitok egy iskolát, ahol ezt a módszert, vagy képességet tanítom majd. Van még majdnem egy órám a próbakezdésig. Megnyitom alkalmi irodámat a Spirit büféje mellett egy asztalnál. Jó hely. Szeretem a hangulatát. Különféle asztalok, székek, fotelek, egy kiherélt zongora a büfé bútoraként, meg egy nem kiherélt, melyen esténkét az előadás előtt élő zenét hallgathat a Nagyérdemű, polcok, könyvek, képek, plakátok, a falon a kiherélt zongora mechanikája, akvárium, szabad fantáziának teret nyitó óriási száraz gyökérdarab, prospektusok, a lépcsőnél a hölgyek, ahogyan dolgoznak, halk hangfoszlányok, és ami leginkább elvarázsol, színház illat. A kamarateremben a jórészt még összezsúfolt kellékek egy másik előadás díszletének darabjai, de körben már Torre di Venere teraszának székei. Illata van ezeknek. Más talán szagnak mondaná. Nekem illat, mert a térképen messze van ugyan a Spirit azoktól a színházaktól, ahol az elmúlt évtizedeket töltöttem, de az a szándék, az a munka, az a közös öröm, ami egy előadást létrehoz ugyanaz. Ugyanazt éreztem Montevideoban, Tokióban, Londonban, vagy New Yorkban. Nem, nem a por, a festék, a masztix, a díszlet, kellék, vagy a sokszor mosott jelmez szaga ez, hanem a szándéké. Ez a szándék avatja illattá. A várakozás illatává, a próbára, a közben folytatott vitákra, a valamiben való megegyezésre, a produkció kigömbölyödésére, a bemutatóra, s az összes előadás sikerére való várakozás illatává. Megjön, akire vártam, egy zenész kollégám. Megbeszéljük gyorsan közös dolgainkat, aztán átnézem, mit is szeretnék a próbán, és már meg is érkezik Ottília, Gábor és Laci, kicsit később Balázs. János, mint minden rendes igazgató, telefonnal a kezében intéz, lerohan, aztán fel az irodájába, de rohantában még azt mondja: szóljatok, ha kellek! És viharzik tovább. Elkezdjük a próbát, a tegnap ritkásan levert cölöpök közé, újakat verünk, s bizonyos kapaszkodókkal erősítjük, aztán még egyszer az első mondattól. Közben jönnek új ötletek. Kipróbáljuk. Egyik marad, másik nem. Tíz perc szünet. János, már nem telefonál, nem intéz. Vége a szünetnek. Fölvesszük a szálat, és belép Cipolla.

Szerintem az összes munkák közül a legcsodálatosabb a miénk! Talán azért, mert nem is munka.

Szolj hozzá Te is!