Autózás Tatabányára. A színházban találkoztunk, igazgatók, színészek, énekesek, zenészek karmesterek, rendezők, táncosok, újságírók, ügyvezetők, egy szóval színházcsinálók. Érdekes a beszélgetés és vita a színházról, lehetőségekről, utakról, és kritikáról. Lobbantak néha indulatok, amikor a kritika minőségéről, s különféle felületeken való megjelenéséről volt szó. Azt hiszem a téma kimeríthetetlen, s ha kicsit megerőltetném magam, a szükségességéről és a szükségtelenségéről is tudnék beszélni. Tény az, hogy kritika volt, van és lesz is. Ez ellen nem tehetünk, nem is akarunk, érte pedig azért nem, mert szerintem az nem a mi dolgunk, hanem a kritika gyakorlóié, a sajtóé. Minden kritika elfogadható, sőt megfontolandó, ha szakszerű és elegáns. Még egyszer leírom, elegáns! Ha nem használ olyan kifejezéseket, melyek a kritizáltat, méltóságában, emberségében vagy például olyan tulajdonságában sérti, melyek születési adottságok, s melyekről nem tehet, ráadásul nem feltétlenül hibák, hanem csak a kritika szerzőjének ízlése, szubjektív véleménye szerint azok. Például, szép színű-e a hang? Megtörtént, hogy, egy művész hangját kecskééhez hasonlította a recenzió szerzője. Ha ez nem sértő, akkor mi? Törvény és jog szerint biztosan nem az, de emberség szerint igen. Ha a magasabb eladott példányszám és a netes oldal remélt sok ezres megtekintésének reményében nem megy el a bulvár, az olcsó, az alpári a gagyi és sértő felé.

Hermann Hesse írja 1958-ban (Feljegyzések Sils-Mariából)  – s bár azóta elmúlt 60 év, ne gondoljuk, hogy igazsága elavult – a következő sorokat: „ Egyetlen kemény szó – írja Menciusz, – akkora sebet üt, mint hat hónapnyi hideg. Egyetlen jó szó, három télre elegendő meleget ad. Minden emberi szó és tett következményekkel jár…….”

A sértő szavak, hónapok alatt is nehezen gyógyuló sebeket ütnek. Óvatosan kellene bánnia a kritikának, kritikusnak, a sértő és kemény szavakkal. Volt olyan felszólaló, aki kijelentette, hogy neki teljesen mindegy jót, vagy rosszat írnak róluk, csak írjanak, minél többet. Hát…..nem tudom…. furcsa álláspont ez. Egy másik vélemény szerint nem számít milyen gyakran „ekézi” a kritika XY-t és ZK-t a harmadik „ekézés” után úgysem érdekli az olvasót. Ha ez igaz, és senkit nem érdekel, akkor miért írják le és miért közlik a sokadik „ekézést”? Maradhatna az „ekézés” az asztalfiókban is. Izgalmas volt, de ennél részletesebb fejtegetésbe nem megyek, hiszen írhatnánk könyvtárnyi értekezést e témában, feloldani nem lennénk képesek. Be is fejezem.

Délután, már itthon. Készülődés a holnapra.

Szolj hozzá Te is!