Nem tudom, mi volt az oka annak, hogy hajnali 3-kor felébredtem. Kosztolányi 3-kor hagyta abba a munkát és próbált aludni, de fejében a gép „zörgött tovább kattogva, zúgva nagyban”. Az ő álmatlansága, ihletője volt a magyar irodalom, költészet legcsodálatosabb versének. Írhatnám, hogy az egyik legcsodálatosabb versének, de túl óvatos lennék ezzel. Vállalom, hogy a legcsodálatosabb, mint ahogyan a legcsodálatosabb József Attila Ódája, vagy Flóra versei, a varázslatos mondattal: „szemében csikó legelészget”, vagy Juhász Gyula Anna-versei, s még oly sok legcsodálatosabb vers, zene, festmény, szobor, vagy bármi legcsodálatosabb, maradandó, amit megjelölt ember alkotott.

Én 3-kor ébredtem pár óra alvás után, ami talán még rosszabb. Előfordul ez néha. Ilyenkor próbálok visszaaludni, kikapcsolni az agyam, gondolatokat visszazavarni oda ahonnan jöttek. Ma hajnalban ez nem sikerült. Csak „forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom” mint anno Kosztolányi. Én azonban nem hívtam „balga szókkal százig olvasva, s mérges altatókkal”, hanem lejöttem a konyhába, hogy nekikezdjek a napi rendes tennivalóknak.

11 órára már a terítéssel is elkészültünk. Feri bácsi, Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát mondta, majd megáldotta házunkat, annak minden lakóját, kertünket, benne az apró katedrálissal, melyet nyáron építtettem. Bár csak három négyzetméter, de mégis katedrális. Először kissé tréfásan hívtam annak. Mert, mi is ez az aprócska hely, ahol naponta sokszor megfordulok, ha a kertbe megyek? Imahely? Szentély? Kápolna? Templom? Így esett a választás a katedrálisra. Számomra, a hátam mögött sorakozó évekkel, az! Katedrális, ahol, ha kicserélem a virágot, lenyírom a füvet, a leégett mécses helyére újat teszek, a rózsabokrot mellette megmetszem, akkor szól hozzám, én meg hozzá. Amikor ő szól hozzám, megértem a mögöttem sorakozó éveket, s tudom, hogy előttem is sorakoznak még évek. Amikor én szólok hozzá, és kérdezek, akkor reménykedem az előttem sorakozó években. Itt van velem, velünk. Esténként, amikor már elég sötét van, felgyulladnak a lámpái s az egész katedrális fénylik. Ma kora délután történt valami. Amit eddig katedrálisnak neveztem, valóban az lett. Arra méltó és hívatott kéz áldotta meg. Így aztán mindegy, hogy csak három négyzetméter, és nem háromezer. A napomat ott kezdem, és ott végzem.

Aztán ebédhez ültünk, a kávét és a süteményt a teraszon költöttük el. Közben hallgattuk Feri bácsit, amint beszél az életéről, a hitről, az elmúlásról, a szellemvilágról, irodalomról, Hamvas Béláról, az elmúlt évtizedek pápáiról, Belgiumban, Franciaországban és a Vatikánban töltött évtizedeiről, a római magyar szigetről a Triznya kocsmáról, ahol a XX-ik század második felének neves magyar művészei megfordultak. Saját írásairól, tanulmányairól, verseiről. Közben csodáltuk csapongását, amint egyik témából a másikba vág, s aztán összeköti a kettőt egy másik szálon, s mégis, minden szálnak eleje, vége és értelme van.

Ő Szabó Ferenc SJ. A Jezsuita arcképcsarnokban többet lehet róla megtudni. Érdemes belelapozni. Köszönöm Feri bácsi, hogy nálunk jártál!

Szolj hozzá Te is!