A „semmittevős” napokról estére általában kiderül, hogy nem azok voltak. Így indult a mai nap is. Még arról beszélgettünk sokat, hogy milyen jó volt tegnap, és milyen jó, ha megtöltjük, értelemmel, érzelemmel, hasznos órákkal és nem mellékesen ízes fogásokkal és zamatos borokkal. Aztán délelőtt kevés munka a kertben, de tényleg csak kevés, aztán olvasás, s mivel a tegnapi őzgerincből, vadas szószból és zsemlyegombócból, túrós süteményből még bőséggel maradt, mindezt szépen edényekbe rakva elvittük a fiamnak, Gergőnek és családjának. Sokáig maradtunk és hosszan beszélgettünk. Nagy érzés, hogy a felnőtt gyerekek életének egy része a miénk maradt. Egyik sem él már otthon, de a kialakult szokásokat jórészt tartják. Megjelennek otthon, Bence azért, mert soha életében fodrásznál nem járt, mindig az anyja vágta a haját, s jóllehet már „apányi” a gyerek és utaznia kell a város másik végből Nagykovácsiba, mégis azt mondja az ő fejéhez, nem nyúlhat holmi borbély a – hajamat, csak az anya vághatja – mondja, s mivel jogosítványa nincsen, hosszan buszozik ezért a hajvágásért. A nyírás után fennhangon beszéli el a történéseket, s megy haza, mert ő nem tud a párja nélkül ilyen sok időt tölteni. Gergőnek kijelölt napja van minden héten, amikor megjelenik – ő jóval messzebbről – úgy bő 50 kilométerről – jön, és dől belőle a szó, aztán elmegy a régi barátaival egy-két sört legurítani, majd késő este haza. Ezt általában meghallom, mielőtt elaludnék. És milyen jó hallani, hogy a fiam otthon van! Lányom és párja gyakrabban jönnek, mégpedig kutyástól. No, hát persze, ilyenkor anya és lánya az összes ügyet és témát kimerítik, amibe – láss csodát – egyre többször nyilváníthatok véleményt. Ez rendkívüli fejlődés eredménye, a kamaszkor évei után, amikor – mint gondolom annyi sok más kamasz lány szerint – az apák az ilyen kamaszlányos ügyekhez, nem értenek. És rájöttem, hogy ahhoz tényleg nem értettem. Ehhez a felnőtteshez, már igen.

Szóval három „gyerek”. Mindennél, nagyobb, értelmesebb, értékesebb, gyönyörűbb, izgalmasabb, örömre és aggodalomra egyaránt okot adó, boldogító, az életem mögöttem lévő részének értelmet, az előttem levőnek reményt és várakozást adó lényege. Sem pálya, sem siker, sem pénz, sem dicsőség, sem hírnév, sem kitüntetés, fel nem ér hozzájuk. Talán egy-két, vagy öt-hat unoka versenybe szállhat majd…..remélem.

Szolj hozzá Te is!