A hosszú házasság titkáról már sokat hallhattál, azonban itt az ideje, hogy választ keressünk a kapcsolatok egyik – talán legfontosabb – kérdésére: hogyan viseljük el a másikat éveken át? Figyelem, párkapcsolati tippek jönnek!

Ezüstlakodalom, aranylakodalom, gyémántlakodalom

Kíméletlenül belevágunk a közepébe, mostani cikkünk kezdetén szeretnénk kalapot emelni azok előtt, akik házassági évfordulójukat rendszeresen megünneplik! Minden közösen eltöltött év ugyanis 365 napnyi kőkemény munka következménye, így kétségkívül gratulációt érdemelnek azok, akik éveken, akár évtizedeken keresztül kitartanak egymás mellett.

A hagyomány is ünnepli őket, hiszen a 25. házassági évfordulót ezüstlakodalommal, az 50-et aranylakodalommal, sőt, a szerencsésebbek a 60. házassági évfordulójukat gyémántlakodalommal ünnepelhetik.

Mielőtt azonban megfejtenénk az évtizedeken át tartó házasság titkát, vizsgáljuk meg azokat a jelenségeket, melyek minden hosszabb kapcsolatban akarva-akaratlanul megjelennek.

Magány-igény a kapcsolatban

Állandó kérdés a párok részéről, hogy mennyi a megfelelő együtt töltött idő? Kell-e folyamatosan egymás iránt érzelmeket táplálni, vagy van lehetőségünk saját magunkra is koncentrálni?

A magány megélésének igénye, vagy ahogy a fiatalabb generáció mondja a me time szüksége minden egészséges emberben felmerül. A kapcsolat elején hajlamosak vagyunk lemondani önmagunkról a párunkért és kettőnkért, azonban amint felszáll a lila köd, egyre inkább nagyobb erővel tör fel belőlünk a magány igénye. Ez persze nem azt jelenti, hogy a másik nélküli életre vágynánk, sokkal inkább azt, hogy az embernek szüksége van arra, hogy saját magával időt töltsön.

Pszichés egészségünk érdekében rettentően fontos, hogy teret engedjünk magunknak és másiknak! Egy kapcsolatban mindkét félnek tisztában kell lennie saját igényeivel. Ha valaki egy hosszú munkanap után hazaérve arra vágyik, hogy a TV előtt csendben, vagy a fürdőkádban ülve gondolatai tengerén ringatózzon, párja, aki szívesebben osztaná meg a napi történéseket elutasítva érezheti magát. Számtalan példát láthatunk környezetünkben arra is, mikor egy pár között feszültséget érzünk azért, mert pl.: a férj nem meséli el azonnal hazaérkezés után, hogy mi történt, vagy a feleség ne osztja meg, milyen elképzelései vannak. Saját belső hangunkat azonban nem mindig jó, ha kihangosítjuk. A folyamatos kommunikáció elveszi ugyanis az egyéntől a belső dilemmákat, azokat mintegy kiterítve a közös konyhaasztalra magára hagyja.

Éppen ezért, ha a kapcsolatunkban úgy érezzük, szükségünk van egyedüllétre, fogalmazzuk meg ezt az igényünket párunknak is! Ez ugyanis nem azt jelenti, hogy kevésbé vagy már nem szeretjük a másikat, egészen egyszerűen csak szükségünk van a magunkkal eltöltött időre.

Elfogadni a másikat olyannak, amilyen

Fiatalkori szerelmi csalódásainkból talán az a legnagyobb tanulság, hogy az ember sokszor nem az, akinek mutatja magát. A “kampány időszakban“, a kapcsolat elején még imponálni szeretnénk a másiknak, még szemünket elfedi a szerelem vaksága. Akár mi is átélhettük már azt az érzést, mikor a 9-12 hónap körül úgy érezzük, nem ebbe az emberbe szerettünk bele.

Amit eddig cukinak, vagy elragadónak tartottunk, egyre inkább idegesítővé válik. Amit eddig szándékosan nem vettünk észre, most frusztrációnk középpontja. Ilyen például, mikor – jellemzően – a férfi nem hajtja le a WC ülőkét, vagy a mosdókagylón nyomot hagy a fogkrém. Ez az első hónapokban még nem okozott problémát, most viszont óriási patáliák forrása lehet.

A fenti problémákkal nem az a baj, hogy az idő előrehaladtával egyre inkább szemet szúrnak, hanem az, hogy összetöri azt a hollywood-i szerelemképünket, amit magunkra erőszakoltunk az évek alatt. E kép szerint szemöldökráncolás nélkül, türelemmel és feltétel nélküli szeretettel kell fogadnom a másik minden megnyilvánulását, a Nagy Ő mellett mindig boldognak kell éreznem magam, és persze kizárólag pozitívan fordulhatok a másik felé.

Egy kapcsolat azonban a filmvásznon látottakkal ellentétben kőkemény munka. A másik megismerése, elfogadása nem megy könnyen, főleg, ha a pár tagjainak igen szélsőséges szokásaik vannak.

Az elfogadás felé megtett első lépést általában párunktól várjuk. “Ha te nem változol, akkor én sem!” – és ehhez hasonlók. Pedig az út nem is olyan nehéz, mint hinnénk.

Első lépésként magunkkal kell rendben lennünk. Ha saját magunkat nem fogadjuk el, a másikat sem fogjuk. Az én oké vagyok – te is oké vagy tapasztalata segít abban, hogy nyitott szívvel fordulhassunk a másik felé.

“Biztos borzasztó lehet a kapcsolatuk, ha ennyit veszekednek!”

Hajlamosak vagyunk könnyedén megítélni mások kapcsolatát azokból, amiket kívülről látunk. Gyakori példa erre, mikor a fentiekhez hasonlóan kritizálunk egy olyan kapcsolatot, ahol a vitákat hangos szóval szokás rendezni. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a kapcsolat borzasztó! A nyitottabb, hangosabb, mindenbe-bele-szóló családban szocializált ember hajlamos nagyobb vehemenciával kommunikálni, ami sokak számára veszekedésnek tűnhet. A veszekedés és a vitatkozás között is különbséget kell tennünk, mert míg az előbbi érzelmek egymás fejéhez vágását takarja, utóbbi inkább hajaz a logikus, konstruktív beszélgetésre. Azt pedig, hogy a különböző párok milyen hangerővel, milyen vérmérséklettel oldják meg problémáikat, nem a mi dolgunk megítélni. Félre értés ne essék, a fentiek csak és kizárólag akkor elfogadhatóak, ha a pár mindkét tagja szereti néha nagyobbra tekerni a hangerőt.

A vitáknak igenis van értelmük, ha általuk megoldást találhatunk egy közös problémára. Ne aggódjunk hát, ha azt vesszük észre, néha mi is becsapjuk az ajtót a másik előtt! Egy kapcsolatban teljesen természetesek a konfliktusok, de nem szabad elfelejtenünk, hogy azok közös  megoldása a cél! Törekedjünk a konstruktív beszélgetések indítására, és tartsuk fejben, hogy a másik nem ellenség!

A kitartás a kulcs

Minden kapcsolat alapja a bizalom. A bizalom alapja pedig a kitartás. Az a hozzáállás, hogy minden problémát képesek vagyunk megoldani – együtt! Az éveken át tartó házasságokban az egyetlen közös tulajdonság, hogy a felek az együtt-ben gondolkoznak.

Az egymás mellett való kitartásra jó példa Bernard Slade Jövőre, veled, ugyanitt című darabja, melynek második részét a Spirit Színház mutatta be a 2017-es Nyári Játékain.

A történet szerint Doris (Gubík Ági) és George (Perjés János) évente csak egyszer, egyetlen hétvégére találkoznak egy hotelszobában. Gyermekeik felcseperedtek, családi életük során számtalan problémával kell, hogy szembenézzenek. Egy valami azonban örök: gyermeki rajongásuk egymás iránt. Fordulatos kapcsolatuk, utánozhatatlan bájjal átszőtt, pikáns szerelmi történetük végkifejlete nem is lehet más, mint, hogy évtizedek után nemcsak évente egy hétvégére lesznek egymáséi, hanem talán örökre.

Doris és George történetéből a néző megtanulhatja, hogy az összetartozás igénye éveken át kísérheti az ember életét. A vicces fordulatokkal, csattanó párbeszédekkel átszőtt darab drámai fordulatokat is rejt magában, hiszen az élet fordulatai elérnek mindenkit. Találkozunk betegséggel, gyásszal, egy új élet reményével, de ami a legjobban kitűnik, az az a kitartás, amivel a pár évről évre elhatározza, hogy újból találkozik.

 

Jövőre, veled, ugyanitt 2.

Doris és George történetét a Spirit Színházban Gubík Ági és Perjés János szereplésével, Sztárek Andrea rendezésében nézheti meg. Kattintson az alábbi gombra az előadások időpontjaiért!

Jegyvásárlás
Szolj hozzá Te is!